A minap látogattam meg a barátnőmet. Nemrég született meg a kisfia, csodás kis csöppség, nagyon várta már őt mindenki. Fura érzés volt, persze pozitív értelemben, azt látni, hogy az a baba, aki még a pocijában volt csak, amikor együtt nyaraltunk, most már a karjaiban van. Olyan jó volt őket látni, főleg a meghitt pillanatokban, mint az etetés. Akármilyen megszokott dolog már az emberek számára, szavakban leírhatatlan pillanat. Amikor semmi más nem kell, a te saját tested elég ahhoz, hogy a gyermeked egészségesen növekedjen. 
Szóba került egy szomorú eset, amikor gondatlanságból – és nem az anya részéről – valaki elvesztette az amúgy makk egészséges újszülött gyerekét. Ez egy fel nem fogható fájdalom. Ezen talán csak az idő tud valamilyen mértékben segíteni. De lehet, az sem. Ilyenkor eszébe jut az embernek, hogy hányan hagyják az újszülött osztályon a babájukat, vagy hányan elhagyják, és azok árvaházba kerülnek. Velünk van a baj. Sok esetben állatok jobban ragaszkodnak kölykeikhez, mint mi, emberek. 
Elgondolkodtató, hogy vajon hol csúszott el ennyire minden. Mikortól természetes és mindennapi dolog az, hogy látunk, hogy reggel fel tudunk kelni az ágyból, hogy Isten megáld minket egy gyerekkel, de mi elhagyjuk őt? Mikor felejtettük el azt, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy levegőt tudunk venni és még van amit. Talán ott, amikor a gyerek kidobja a szemetet az autóból, és szó nélkül hagyják. Vagy amikor egy kisgyerek, tudatlanságból, kitör egy kis fát, leszakítja a virágokat vagy letöri az egészséges ágat játék céljából, és a szülő végignézi, szó nélkül. Félreértés ne essék, nem a gyerek a hibás. Viszont ez a gyerek így nő fel, nem fogja tudni, mi az igazi érték, mi az, amire vigyázni kell, és ő sem fogja másképp nevelni utódait. Valahol meg kell értsük és arra kell magunkat neveljük, hogy nem azért kell hálásak legyünk, ha egy Lamborghini parkol az udvaron. És nemcsak akkor lehetünk boldogok, ha egy jól fizető állásunk van. Mert ha csak ez okoz boldogságot, akkor már nagy bajban vagyunk.