Első helyen végzett az idei Románia-kupa Amazon kategóriájában Ferencz Katalin, a kotormányi Kavalliera lovarda vezetője. A díjugrató, akit sikereiről, céljairól kérdeztünk, elmondta, milyen nehézségekkel szembesült a lovastanya létrehozásának időszakában, és miért gondolja úgy, hogy a lovaglás nem való mindenkinek. – Mikor alakult ki a lovaglás és a lovak iránti szenvedélye? – Az igazság az, hogy engem mindig érdekeltek a lovak, szerettem a közelükben lenni. Mégis viszonylag későn kezdtem el lovagolni, hiszen már tizennégy éves voltam. Akkoriban a barátnőim a csíkszeredai Szécsenybe jártak rendszeresen lovagolni, és egy alkalommal én is elkísértem őket. Tulajdonképpen itt kezdődött el minden, hiszen ezután iratkoztam be lovasiskolába, majd 1993-ban versenyezni is kezdtem. Gyorsan a szenvedélyemmé vált a lovaglás, már az első versenyévemben válogatott kerettag lettem. Bedobtak a mély vízbe, meg kellett állnom a helyem. – Hosszú út vezetett odáig, hogy saját lovardát hozzon létre… – Hát, igen. Érettségi után Magyarországra költöztem, ahol hét évet töltöttem el mint belovagló különböző istállóknál. Ezt követően Németországban telepedtem le, azzal a céllal, hogy fejlődjek szakmailag. Mindeközben elvégeztem a budapesti Semmelweis Egyetem Testnevelési Karán a lovas szakedzőit. Folyamatosan motivált az, hogy jobb legyek, és minden külföldön megspórolt pénzemet hazaküldtem édesapámnak, hogy vegyen földet itthon. Szerettem volna saját istállót építeni, ez egy nagy álom volt, de sosem hittem, hogy tényleg megvalósulhat. Aztán eljött az a pillanat, amikor felismertem, hogy a magam ura szeretnék lenni, és nem másnak dolgozni. Sokszor megjártam azt, hogy azokat a lovakat, amelyeket én képeztem ki, és jó eredményeket kezdtem elérni velük, eladták a főnökeim. Elegem lett abból, hogy korlátozzák a sportkarrieremet, és hazaköltöztem azzal a céllal, hogy saját lovardát hozzak létre. – De miért épp Kotormányban? – Tulajdonképpen már a kezdetektől Kotormányba álmodtuk meg a Kavalliera lovardát. Annak idején, amikor külföldön voltam, a szüleim sokat tartózkodtak a településen, ahol vettek egy házat. Valahogy magától értetődő volt az, hogy itt vesszük meg a földeket is az istállónak. A sors akarta így. – Nem lehetett könnyű mindezt összehozni… – Főleg nőként nem volt az. De határozott voltam, és nem hagytam, hogy bárki lebeszéljen a terveimről. Nem ismertem lehetetlent. Emlékszem, vettem egy lószállító kamiont, és amit más nem csinált meg nekem, azt én magamra vállaltam, és édesapámmal apránként elkezdtük építgetni a lovardát. Létrehoztam egy céget is, hogy pályázhassak, és a szükséges önrészt egy szponzorom magára vállalta, így hitel nélkül létrejöhetett a panzió is. Nagy szerencse volt mindez, de nem jelenti azt, hogy minden könnyen ment. Az építkezés alatt állandóan azzal szembesültem, hogy a munkások nem kérik ki a véleményemet, vagy legyintenek, ha mondok valamit. Úgy gondolták, hogy nőként nem érthetek az ilyesmihez, aztán bebizonyítottam, hogy tévednek. Visszagondolva, nem tudom, honnan volt erőm mindenhez. – A lovardában a fő aktivitás a lovak tenyésztése, versenyeztetése és saját tanítványok képzése. Mesélne a tanítványairól? – Sok félreértés adódik abból, hogy az emberek azt hiszik, ez egy lovasiskola. Erről szó sincs. A folyamatos versenyzés és tenyésztés mellett nincs időm fogadni azokat, akik kedvtelésből lovagolnának egyet szabadidejükben. Jelenleg három tanítványom van, kizárólag velük foglalkozom. Bocskor Boróka, Bocskai Bíborka és Elekes Gréta, aki gyermek kategóriában július elején nyerte meg az Oculus-kupát. Fontosnak tartom azt, hogy legyen utánpótlás a lovassportokban, de az egyértelmű, hogy nem való mindenkinek a lovaglás. Ha valakiben nincs elég alázat, szorgalom, tudatosság, munkabírás és veleszületett intelligencia, nem tudja megértetni magát a lovakkal. Abban az esetben, ha nem látom ezeket a kvalitásokat egy gyermekben, eltanácsolom a lovardából. Én nem megélhetési edző vagyok, nálam a minőség a lényeg. – Hogy zajlik a felkészülés különböző versenyekre? – A versenyzésemet Hargita Megye Tanácsa támogatja, de ez a folyamat önmagában elég bonyolult. Egyszer azt mondták nekem, ha istállót építek, nem lesz időm lovagolni. Ez sajnos beigazolódott. Jelenleg tíz lovam van, ebből kettő bértartott, és rengeteg munkám van velük meg a panzió üzemeltetésével. Ennélfogva a felkészülések sem forgatókönyv szerint zajlanak, de azt kiemelném, hogy a lovassportokban nem pár hétig vagy hónapig tart a versenyre való felkészülés. Itt évek munkájáról beszélünk. Nálam pontosan harminc évről. – Júniusban megnyerte a Románia-kupa Amazon kategóriáját. Mit jelent ez a győzelem? – Sokat, hiszen a korábbi években rendszerint a dobogó második vagy harmadik fokán állhattam, de egyszer sem nyertem. Egyébként én nem az a típus vagyok, aki kizárólag azért indul egy versenyen, hogy mindenképp győzzön. Nekem az a célom, hogy mindig a legjobb tudásom szerint lovagoljak, és az eredmény tükrözze ezt. Ha veszítek, levonom a következtetést, és tanulok a hibáimból. De ha nyerek, úgy érzem, a győzelem megkoronázta a felkészülésemet, és megerősít abban, hogy jól csinálom a dolgomat. – Mi a legfőbb célja jelenleg? – Az, hogy egészséges legyek, és tudjak sokáig versenyezni. Idén is a lehető legtöbb versenyen szeretnék részt venni, a legközelebbi ezen a hétvégén lesz. Fáradhatatlan vagyok, ha a lovaimról van szó. Egyébként az a helyzet, hogy minden nap, amikor lovagolok, egy ünnep számomra. Amikor nem vagyok jó passzban, fel sem ülök a lóra, mert én annyira tisztelem ezt az állatot, hogy minden figyelmemet rá akarom fordítani. Nem eszközként tekintek a lovaimra, akikkel nagyon jó a kapcsolatom. Érdekes az, hogy végtelen türelmem van hozzájuk, sosem tudnak kihozni a sodromból, sajnos ugyanezt nem tudom elmondani az emberekről. Nagyon empatikus tudok lenni a lovakkal szemben, és azt hiszem, emiatt tudunk olyan jól együttműködni. – Ennyi év tapasztalat és elismerés után még mindig ugyanolyan érzés lóháton ülni, mint tizennégy évesen volt? – Ez egy érdekes kérdés. De belegondolva úgy érzem, hogy ugyanolyan boldogan ülök fel ma is a lovaimra, mint évekkel ezelőtt. Persze vannak rossz pillanataim, amikor sokat aggódom amiatt, hogy a takarmányt be tudjuk-e hordani, lesznek-e embereim, és tudom-e továbbra is működtetni mindazt, amit létrehoztam. Ilyenkor úgy érzem, túl nagy teher van a vállamon. De összességében azt mondom, hogy a lényeg nem változott. Még mindig nagyon szeretem tenyészteni ezeket az állatokat, akiket csikó koruktól ismerek, és büszke vagyok arra, hogy én képeztem ki az összes lovamat. Egyébként amikor eladok egy lovat, mindig nyomon követem a sorsát, és figyelek arra, hogy jó helyre kerüljön, és összhangban legyen az új gazdájával. Mindent megteszek azért, hogy a lovaim érezzék, törődöm velük. Ez a legfontosabb számomra.

Keresztes Bea