Nem a mi feladatunk (lenne) ítélkezni mások felett, mégis egyik alapvető emberi tulajdonságaink közé tartozik. Képesek vagyunk első látásra meg- és elítélni bárkit a külsőségek, akár az öltözete vagy bőrszíne alapján. Mert nekünk mindenről van véleményünk, befolyásolhatók vagyunk, sztereotípiákat alakítunk ki magunkban és meg vagyunk győződve arról, hogy amit gondolunk, s tudni vélünk, az megfelel a valóságnak. Pedig a valóság sokkal összetettebb, senki nem képes egyben látni az egészet. Senki nem tud belebújni más bőrébe, nem érezheti át a másik érzéseit. Mert nem egy cipőben járunk!
De ettől a bennünk felépített előítéletek megmaradnak, s ha nem foglalkozunk ezzel a kérdéssel, nem ismerjük fel időben azt, hogy minden ember egyedi, akkor ugyanolyanokká válunk mi is, mint ők. Mindezt azonban igen nehéz gyakorlatba ültetni, hiszen folyamatos magunkra figyelést igényel. Vannak, akik terapeutához járnak, mások egyedül próbálják megoldani, magukba fordulva gyakorolnak önismeretet. Aki megismeri személyiségének tulajdonságait, képességeit, szándékait, érzelmeit, gondolatait és mindezek együttes működését, az nem ítélkezik mások felett. Még akkor sem, ha beigazolódik az igaza. Az önmegismeréshez jó nagy adag őszinteségre van szükség, hogy be tudjuk vallani magunknak azokat az igazságokat is, amelyek bevallása fájdalommal járhat.
Egyelőre azokból van több, akik nem jutnak el arra a szintre, hogy ekképp gondolkozzanak (és ezzel a kijelentéssel magam is ítélkezem). Sokakat a bosszú vagy a düh irányít, e szerint ítéli meg embertársait. Az előítélet pedig semmilyen racionális érvre nem támaszkodik, csakis érzelmi telítettségű.
Forduljunk magunkba, ott végezzünk előbb vizsgálatot. Ez lehet az első lépés a „gyógyulás” felé.