Néhány gondolatom a hippokratészi eskü körül

Április 2-án a Bukaresti Rádió magyar adása sajtószemléjében Orvosi etika háborús helyzetben címmel, a Krónikában megjelent cikkre kaptam fel a fejem. Pontosítok: az utolsó bekezdés okán, amelyben a koronavírussal fertőzött betegek mellől néhány megszökött orvost és ápolót bélyegezte meg a szerző. Ezeket a sorokat, melyeket a hazai orvostársadalom egésze címére fogalmazott, nem is szelíd ejnye-ejnye hangú szóbeli megróvásnak tudom tekinteni még akkor is, ha olykor igaza van. Ebből idézek: „Ne feledjük, az egészség fenntartásának, helyreállításának semmihez sem hasonlítható hivatását választó egyén első és legfontosabb feladata a gyógyítás, az orvostudomány atyjának, Hippokratésznek az intelme alapján: »A beteg java a legfőbb törvény.«” És akkor „jó lenne, ha azt tartanák szem előtt a vitathatatlanul emberpróbáló időknek kitett hazai gyógyítók, még akkor is, ha sokszor úgy érzik, hogy a társadalom magukra hagyta őket.” (Kiemelés tőlem)
Ez hamis általánosítás.
Meglátásomat és fenntartásaimat betegségeim hozta élettapasztalatomra alapozom, amiben benne vannak folklorisztikai megfigyeléseim is.
Az elsőt hozom szóba: 1965-től máig 6 (hat) kórházban 14 (azaz tizennégy) sebészeti beavatkozást éltem meg. Nem mellékes, hogy melyikben és miért: Csíkszentmárton, mandula; Bukarest, hátgerincsérülés; Csíkszereda, vesekő-, epekő-, hólyagműtét; Marosvásárhely, szívbillentyűműtét; Székelyudvarhely, vesekő-; Brassó, 6 órát tartó szívműtét. Azt nem tudom megmondani, hogy hány orvos és hány asszisztens forgott mellettem ez idő és alkalmak során, de én nekik köszönhetem az életemet, meg azt, hogy dolgozni tudok. Elmondhatom, hogy egy kivétellel (ez a marosvásárhelyi szívklinikán történt, amikor az osztályvezető főorvos asszony kilátásba helyezte a halálomat, de egyértelműen értésemre adta, hogy Să nu vă jenați, és tegyem a zsebébe a borítékot. Erre fel kellett készülnöm, mert a kórteremben a többnyire moldovai betegtársak napi eszmecseréje az volt, kinek mennyit kell/kellett adni.), nos, egy kivétellel, mondom, nincs olyan emlékem, hogy valakinek kellett volna adnom. Ezért bosszant ama közszájon forgó szlogen, hogy „Bezzeg, amikor a borítékot…” A fenti példához hasonlót soha nem tapasztaltam. De azt igen, hogy engem is, mást is, cigányt is, minden rendű-rangú beteget a hioppokratészi eskü jegyében kezeltek éjjel-nappal, gonddal, odafigyeléssel, tisztelettel. Persze, mondhatja a szerző, hogy én is általánosítok. Csakhogy én nem hallásból muzsikálok. Ezért egy különös, dokumentumértékű személyes emlékemet is el kell mondanom, amiben részeltettek, mert nem biztos, hogy valahol még számon tartanak ilyet. De azért is, mert néprajzkutatóként a kis dolgokban szeretem felfedezni a nagyokat. A Bukaresti Egyetem Sebészeti osztályára kényszerültem befeküdni, 1964 januárjában. Egy idősebb, ezüst hajú orvos vett kezelésbe, dr. Marcu volt a neve. Nevem beírása hallatán azt kérdezi, hogy „Tu ești maghiar?” (Magyar vagy?). Igen, válaszoltam. „Hálás vagyok a magyarok iránt.” A szemeimmel kérdeztem, miért? „Szegény erdélyi román családból származtam, s Horthy-ösztöndíjjal végeztem az orvosi egyetemet” volt a válasza. Bevallom, én ezt akkor nem igazán értettem, de azt megéreztem, hogy Ő ezt el akarta mondani valakinek, egy magyarnak, talán valamiféle metaforikus „hálapénz” gyanánt. Kivételezett velem hálát sugárzó szeretetével.
Túlzottnak tartom a hippokratészi eskü számon kérését. Mintha csak az orvos esküje lenne szentírás, és mindenki másé csak formális rítus, tehát megszegheti. Pedig a görög orvos idejében (sz. Kr. e. 460-ban) vagy korábban az ázsiai népek minden szövetség kötését esküvel pecsételtek meg, aminek első része az eskü tartalma, a második pedig önátok volt. Utalhatnék a mi őseink vérszerződésére, de a krisztusi Utolsó vacsorára is. Az nem bankett volt, mégis került már akkor egy Júdás nevű esküszegő. És az osztrák császárra felesküdt magyar katonatisztek esküszegése és a magyar forradalom és szabadságharc ügye mellé állása? És Görgey, a magyar szabadságharc főparancsnoka, akit árulónak kiáltottak ki, később rehabilitálták?
Szólnék arról is, hogy az orvos is ember. Igen, és nem fetisizált lény, akinek nem szabad félni. És ha ember, ő is félhet, sőt hatalmába kerítheti a félelem akkor, amikor ő maga is gyermek, férj, édesapa, testvér, szerető. Bibliai példát idézek: Krisztust keresztre feszítették, az apostolok vezér nélkül maradtak és féltek. Pedig Jézus nagy világi küldetéssel, misszióval és a teljesítéshez szükséges lelki-spirituális erővel ruházta fel Őket. És mégis féltek. Mert emberek voltak. 40 nap után, amikor megjelent náluk rejtőzőhelyükben és mindenik feje fölött lángnyelv kezdett lobogni, Jézus hozzájuk intézett első szava az volt: „NE féljetek!” Szerintem kiváló emberismeretről tett bizonyságot. A mai helyzetünkben minden orvos egy apostol. Nem ideológiát hirdet, hanem emberi életet ment. Stigmáinkkal, megbélyegzésinkkel nem demoralizálnunk illene, hanem megbecsülésünk lángocskájával kellene kísérnünk az életét, értünk és érte, kölcsönösen. Megvetésünk vádja azokat kell illesse, akik nemtörődésük, önzésük, kapzsiságuk, illetéktelenségük által embertelen helyzetbe sodortak bennünket, embereket. Noha ők is esküt tettek, néhányan közülük szívükre tett kézzel.

Dr. Balázs Lajos