Negyvenöt éve alakult a Barozda együttes

1976 őszén alakult meg a Barozda Csíkszeredában. Az erdélyi népzene és régizene népszerűsítése mellett kötelezte el magát, csatlakozott a táncházmozgalomhoz, és az együttes szervezésében indult el a Csíkszeredai Régizene Fesztivál is. Október elején a negyvenöt éves működés ünnepléseként négy koncertet ad a Barozda, amelyen a Kájoni és a népzene műsorból is hallhatók részletek. A turné előtt Simó Józseffel, a Barozda egyik alapító tagjával beszélgetett Péter Ágnes.

‒ Az esemény leírásában az olvasható, hogy a negyvenöt éves működés minden időszakából megszólal néhány zenei emlék: lesz erdélyi hagyományos népzene, Balassi-nóták is megszólalnak, virágénekek és táncdallamok is. Milyen szempontok szerint válogattak a negyvenöt év zenei anyagából?

‒ Negyvenöt év sok idő, az együttessel nagyon sok mindent játszottunk, és sok mindent megéltünk együtt a zenében. Egy koncert alatt nem lehet ennek az időszaknak minden korszakából idézni, ezért inkább a sikeresebb dallamokat, a meghatározó darabokat válogattuk be. Balassi volt az első nagy szerelmünk, amikor a hagyományos népzene mellett felfigyeltünk a magyar régizenére. Kíváncsiak voltunk arra, hogy zeneileg mi történt abban az időben, hiszen a mi korunkban az iskolában ilyesmiről tanulni nem lehetett. Hiánypótló anyagot akartunk összeállítani, ami sikerült is, viszont az akkori rendszerben nem jelenhetett meg. A régiség hangszeres tánczenéjét próbáltuk felkutatni. Hihetetlenül izgalmas része volt a kutatásnak az, amikor kódexek, kéziratok tartalmát, zenetörténeti tanulmányok és kötetek anyagát böngésztük át. Nagy, élő népzenei anyaggal a fülünkben bogarásztuk a régi kéziratokat, és rábukkantunk egy-egy mai népzenei dallamnak az ősapjára. Olyan ez, mint amikor egy családi fényképalbumot néz az ember, és egyértelműen látja, hogy ki melyik felmenőjétől örökölt egy-egy vonást. A másik izgalmas dolog pedig az, hogy nemcsak tudunk ezekről a zenékről, hanem elő is tudjuk adni a dallamokat, meg tudjuk szólaltatni mindegyiket. Az együttesnek ez mindig is nagy érdeme volt.

‒ Mennyire volt nehéz válogatni a negyvenöt éves repertoárból?

‒ Nagyon sok mindent ki kellett hagynunk a műsorból. Nagyon sok tánczenét, virágéneket játszottunk, és főleg Balassi-nótákat. Ezzel az alkalommal csak egy kis ízelítőt tudunk ebből adni. A koncert így is két részből áll: az első rész szórványos visszaemlékezés, amelyben a pár évvel ezelőtti műsorunkból is idézünk, a Cantigas de Santa Maria címűből. A második rész a Kájoni és a népzene műsorból áll. Leginkább a saját kedvenceinket válogattuk be. A koncert műsora részben nekünk is szól, nem csak a közönségnek… Szeretnénk, ha beleférnénk két órába, kétszer ötven perc lesz, kis szünettel.

‒ Milyen emlékeket idéznek fel a régi dallamok?

‒ A Balassi-nóták nagyon sok jó emléket idéznek, főleg a kezdeti időszakból. Erdélyben vagy elsőként, vagy az elsők között adtuk elő Balassi énekelt verseit. Ezeket a verseket akkoriban sosem szavalták, a költő mindig valamilyen dalnak, dallamnak a mintája szerint írt. Balassinál ez nagyon egyértelmű, mert meg is jelöli, hogy melyik nóta volt a mintája az egyes verseknek. Nekünk ez nagyon felcsigázta az érdeklődésünket, mert meg tudtuk keresni a dallamok nyomait. Az is eszembe jut minderről, hogy a marosvásárhelyi színisek előadták a Szép magyar komédiát, és mi zenéltünk élőben. Az telitalálat volt. Aki ott volt, azóta is emlegeti azt az előadást. Az együttes első tíz éve, amit hetvenhattól nyolcvanhatig Csíkszeredában töltöttünk, a legszebb korszak volt. Nagyon termékeny időszak volt, sok mindent elindítottunk akkor, a táncházat, a Régizene Fesztivált is. Egyre többen figyeltek fel ránk, és ez jó is volt, meg rossz is, hiszen az akkori rendszernek nem tetszett az együttes tevékenysége. Elkezdődtek a zaklatások, minket eltanácsoltak… nem is akarok erről beszélni. Az együttes tagjai Európa különböző részeibe kerültek, de csak fizikailag váltunk el, hiszen folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. Voltunk külföldi turnén, többször is összegyűltünk, és amint lehetett, itthon is tartottunk koncerteket, turnékat.

‒ Ön Svédországba költözött, ahol zenetanárként dolgozik. Ha jól tudom, magyar népzenét is tanított. Ezt hogyan fogadták az ottaniak?

‒ A stockholmi Királyi Zenei Főiskola népzene tagozatán tanítottam magyar népzenét. A diákoknak konkrétan megmutattam, és extázisba estek, ez nem vitás. Megtanulták a hajdútáncot, adtam nekik tekerőlantot és tamburát, nagyon szerették. A Barozdával „végigjátszottuk” Svédországot magyar népzenével, és a közönség nagyon értékelte. Turisztikai iroda voltunk legalább tíz éven keresztül, a koncerteken sokat meséltünk Erdélyről, az erdélyi magyar kultúráról. A svédek egyébként is nyitott emberek, jól fogadták az előadásokat.

‒ Az együttes megalakulásának negyvenötödik évfordulójának alkalmából jelenik meg a Hargita Megyei Kulturális Központ könyvsorozatban a Kájoni és a népzene kiadvány, egy lemezzel együtt. Hogyan tudták felvenni a műsort, ha mindenki máshol volt, hogyan készült el a lemez?

‒ A mai technológiának köszönhetően mindenki otthonról tudott dolgozni. A lemez nagy része úgy készült el, hogy otthon mindenki felvette a szólamokat, és azokat összeraktuk, megszerkesztettük a CD-t. Aki meghallgatja a lemezt, ezt nem veszi észre. A kiadvány nem az első, ezelőtt, a harmincéves évfordulón a Széllel tündökleni című könyv is megjelent. Már akkor a kulturális központ gondozásában jelent meg a kiadvány, akkor is lemezzel együtt. Most ennek a mintájára, ismét a Hargita Megyei Kulturális Központ kezdeményezésére jött létre a Kájoni és a népzene kiadvány. Sok szál összeért, hiszen a Kájoni-emlékévhez kapcsolódtunk ezzel a műsorral, a kulturális központ pedig már tavalyelőtt, a Régizene Fesztivál negyvenedik évfordulójára készült egy kiadvánnyal, az együttessel pedig el akartuk készíteni a Kájoni és a népzene CD-t. Végül idén készült el a lemez, amelynek a zenei anyagát nagyjából Pávai Istvánnak köszönhetjük. A könyvben népszerűsítő leírások, ajánlások olvashatók, hozzászólások a különböző fejezetekhez.

‒ A Barozda már a kezdetektől elkötelezte magát a táncházmozgalom népszerűsítése mellett. „Mi főleg csináltuk, mások magyarázták” ‒ olvasható a Barozda weboldalán. Hogyan emlékszik vissza ere az időszakra?

‒ Az elején valóban így volt, mi főleg csináltuk. Amikor a táncházat elkezdtük, akkor ez faluról városra behozott műfaj volt, amelynek falun funkciója volt. Mi pedig megpróbáltunk ennek városon is szerepet adni, hogy ne csak egy előadás legyen. A gimnáziumból hozták be táncolni kedden este a néptáncos diákokat. Aztán egyre többen jöttek rá, hogy ennek nemzetiségi jelentősége van. Egyre többen kezdtek csatlakozni, és aztán a magyar erdélyi média is ráharapott erre a témára, mert valóban szenzációs volt.

‒ Ha jól tudom, csütörtök este is lesz táncház. Várják már?

‒ Persze! Kissé fáradtak vagyunk, de kíváncsiak is, hogy mi fog történni. Érdekes lesz találkozni az új generációval.

‒ Nemrég Pávai István megosztotta az egyik közösségi oldalon a Barozda első plakátját. Azóta nagy utat bejárt az együttes.

‒ Igen, azt én készítettem! Még Udvarhelyen voltunk, kariókával írtam rá mindent. Azóta sok víz lefolyt az Olton. Az együttes tevékenységében volt néhány olyan időszak, amikor nem voltunk aktívak, de alapjában véve sosem vesztettük el a fonalat. Az elején telefonon tartottuk a kapcsolatot, néha találkoztunk, Svédországban nem is egyszer. Mindig kitűztünk egy célt, és azt próbáltuk megvalósítani. Nem volt könnyű, és mivel nem zenélünk folyamatosan, ezért amikor összeröffenünk, olyankor halálra zenéljük magunkat, hogy visszakerüljünk a régi formánkba. Ennek ellenére úgy látszik, hogy ez fontos mindenkinek, senki sem mellőzi az együttest a tagok közül.

‒ Svédországból indultak Csíkszeredába, hosszú utat tettetek meg. Milyen volt az út? Mennyire körülményes ilyenkor a historikus hangszerek hordozása?

‒ Autóval jöttünk, és a hangszerállománynak közel kétharmada az enyém. Problémamentesen érkeztünk meg, szerencsére. A hangszerekre pedig nagyon vigyázni kell, a bélhúrosokra kiváltképp, mert jártuk már meg, hogy az egyik előadáson annyira magas volt a páratartalom a teremben, hogy semmi sem úgy szólt, ahogy kellett volna. Most a próbák következnek, jó lesz végre együtt játszani.