A nagy háború nevet viselte az 1914–1918 között dúlt, az addigi világ rendjét felforgató világégés. A huszonkét év múlva kirobbant, ugyancsak az egész világra kiterjedő háború kirobbanása után különböztették meg a történészek az első meg a második világháború névvel. Minap azonban azt olvastam Gróh Gáspár irodalomtörténész Volt egyszer egy háború című esszéjében, hogy „sokan látják úgy, hogy a kettő valójában egy volt: éppen akkora szünettel, amekkora a négyéves küzdelemben kimerült felek újbóli megerősödéséhez kellett”. Majd gondolatmenetét folytatva felveti az összehasonlítás lehetőségét is: „Egészében hívhatnánk ezért a 20. század »harmincéves háborújának« is, párhuzamban azzal, amelyik a 17. század első felében pusztított Európában, tartósan fékezve a kontinens fejlődését, polgárosodását”, ugyanis „valami hasonló történt 1914 és 1945 között is: egy mérhetetlen emberi szenvedéseket hozó háború meghatározó hatást gyakorolt a rákövetkező kor egész világrendjére”. A szerző emlékeztet arra, hogy „mi mindennek kapcsán persze elsősorban arra gondolunk, hogy a történelmi Magyarország feldarabolása, a trianoni diktátum, majd az ezt megerősítő párizsi béke miként rendezte át végzetesen régiónkat”. Mint írja, azonban a háború hasonló jelentőségű és tragikumú hatással bírt az egész kontinens történelmének alakulására, „egyetemes összefüggésben ugyanilyen fontos, hogy e háborúk következményeként a világban addig vezetőszerepet betöltő Nyugat-Európa elvesztette kivételes pozícióját”, hangsúlyozva, hogy a vén kontinens nyugati felét „az Egyesült Államok gazdasági ereje, majd – ezzel együtt – Sztálin Szovjetuniójának katonai potenciálja tette mellékszereplővé”. Az I. világháborúval foglalkozó történelmi – de akár irodalmi munkák, visszaemlékezések közös nevezője a háború kitörését fogadó öröm, s az a hit, hogy a Monarchia hadserege hetek alatt leszámol az ellenséggel. Ez a hit, a felfokozott lelkesedés önkéntesek ezreit vitte a frontra, hazafias kötelességnek, férfias kihívásnak érezve a háborúban való részvételt. S ez a lelkesedés a harcok elhúzódása után sem kopott, legfennebb elszántsággá alakult. S míg a második világháborúban részt vett katonák visszaemlékezéseiből az derül ki, hogy a véget látva a katonák igyekeznek lemaradni visszavonuló egységeiktől és mielőbb hazajutni, az első világháborúban harcolt magyar katonák akkor is teljesíteni akarták kötelességüket, a haza védelmét, mikor a haza – azaz azt megtestesítő politikai és katonai vezetés – már nem kért belőle. Ugyancsak Gróh Gáspár esszéjét hívom segítségül, keresve ennek a magatartásnak a lehetséges magyarázat. Az irodalomtörténész szerint „már jóval a háború előtt formálódott” mindaz, „ami a közbeszédet meghatározta”. Mint írja, a magyarság gondolkozását „aranykorának, a reformkornak, a forradalomnak és a szabadságharcnak a mitológiája határozta meg”, majd nem többet s nem kevesebbet állít, minthogy „a háború leghatásosabb lelki előkészítője egy végtelenül szelíd lelkű író volt: Jókai Mór”. Zárójelben megjegyzi, hogy mindez nem azért történt, mert az író egyoldalú képet festett volna, „de műveiből a közönség jószerével csak a pátoszra volt kíváncsi, a vele együtt futó iróniát szinte senki sem vette észre”. „Így formálta a nemzet lelkét a „Talpra magyar” normává emelt enthuziazmusa, melyben a hősiesség, a halált megvető bátorság, a nemzet oltárán feláldozott élet a legmagsabb rendű erkölcs kifejezés volt” – szögezi le Gróh Gáspár, mondván: „Generációk nőttek fel a Baradlay-fiúk igézetében. Damjanich, Guyon, Bem apó, a piski csata, a mindhalálig doboló hős fiúk, általában a szabadságharc mitikus képe állt, a hazáért hozott szent áldozat és a személyes vitézség megannyi példája ragyogott az ifjúi lelkek egén”, így „a háború nem halálos veszélyt, a nemzet sírját ásó tragédiát, vért, mocskot, szenvedést, elvesztett végtagokat, vakságot, halált, égő falvakat jelentett számukra, hanem esélyt, hogy hőssé váljanak, hogy méltók legyenek ideáljaikhoz”. Az ideálok azonban a háború végére elvesztek, s mint Gróh Gáspár írja, „már csak egyetlen érv maradt a háború mellett: a béke ígérete”. De nem mindenki számára vesztek el az ideálok, nem haltak ki a Jókai művei által sugallt nemes eszmék, voltak, akikben megmaradt az enthuziazmus, a hősiesség, a halált megvető bátorság, a nemzet oltárán feláldozott élet mint a legmagsabb rendű erkölcs kifejezése. Ezeket az embereket azonban nemcsak a nemes eszmék fűtötték, hanem az elveszett haza visszaszerzésének reménye vezérelte. Gottfried Barna történész Határvédelem békeidőben és háborúban című tanulmányából idézem e lelkes emberek történetét: A háború utolsó évében, 1918 „november 13-án Linder Béla tárca nélküli, a béketárgyalások előkészítésével megbízott miniszter aláírta a belgrádi katonai egyezményt, amely hat gyalog- és két lovashadosztály felállítását engedélyezte Magyarországnak. Az antant csapatok számára lehetővé tette az ország stratégiai pontjainak megszállását. A demarkációs vonal a Nagy-Szamos felső folyásától Marosvásárhelyig, onnan a Maros mentén Szegedig, majd a Baja–Pécs vonaltól északra a Dráváig húzódott. Így, más országrészek mellett, a Székelyföld is a demarkációs vonalon túlra került. A román csapatok már november 12-től kisebb, majd a hónap végétől nagyobb erőkkel zárkóztak fel a demarkációs vonalhoz. November közepére újra román megszállás alá kerültek a székely medencék is. Erdély katonailag ekkor lett igazán védtelen, a belgrádi katonai konvencióban engedélyezett hat gyaloghadosztály egyikét, a 38. hadrendi számút ott kellett volna feltölteni. A megszervezése azonban szinte lehetetlennek tűnt. A Kolozsváron tartózkodó székely származású tartalékos tisztek toborzásra vonatkozó javaslata azonban némi reményt jelentett. Ők voltak azok, akik a szülőföldjükre menve toborzásba kezdtek, és 1918. december 1-jén futott be az első vonat Kolozsvárra a toborzott székely önkéntesekkel. A kolozsvári fellegvárban megalakult a Székely Zászlóalj, amiből rövidesen Székely Ezred lett, majd 1919. január 20-tól, immár Szatmárnémetiben Székely Hadosztály. A székelyek még román megszállás után is igyekeztek Kolozsvárra szökni, illetve a személyi állomány feltöltése nyugatról is folyt, hiszen a Budapesten működő Székely Nemzeti Tanács igyekezett a frontról oda beérkező bakákat a hadosztályhoz irányítani. A román haderő már 1918. december 2-án átlépte a Belgrádban kijelölt demarkációs vonalat, a magyarországi válságot kihasználva. December 16-án Vix francia ezredes a magyar kormány tudtára adta, hogy az antant engedélyezte ezt, illetve egyes stratégiai pontok (Máramarossziget, Dés, Kolozsvár, Nagyenyed, Gyulafehérvár) megszállását. A Román Királyi Hadsereg, támogatva az erdélyi Központi Román Nemzeti Tanács által, elfoglalta a stratégiai jelentőségűnek ítélt városok közötti területeket is. Majd 1919. január elején még nyugatabbra helyezte csapatait. A szintén válságban lévő román állam katonáinak morálja fokozatosan javult a sikeres előrenyomulás során.” A Székely Hadosztály számos alkalommal szembeszállt a túlerőben lévő ellenséggel, próbálva védeni a hazát. Végül 1919. április 26-án Demecserben a székelyek letették a fegyvert a román hadsereg előtt. Ennek a maroknyi elszánt székelynek a történetét mutatja be Gottfried Barna és Nagy Szabolcs A Székely Hadosztály története című monográfiájában. A szerzők tudományos igénnyel dolgozzák fel a témához kapcsolódó dokumentumokat, s a hadosztály történetét beágyazzák a kor történetébe, összefüggéseiben tárgyalva a különböző eseményeket. A kötet számba veszi a hadosztály felállításának előzményeit és kiváltó okait, megalakításának nehézségeit, beszámol a harcokról, a fegyverletételről, illetve arról, hogy milyen szerepet játszottak a Tanácsköztársaság idején, majd a Nemzeti Hadseregben a hadosztály volt tagjai, ismerteti a Székely Hadosztály Egyesület munkáját. Ugyanakkor külön fejezetet szenteltek Kratochvil Károly parancsnok életútjának és – a korábbi kiadást kibővítve – önálló fejezet taglalja Vén Zoltán tiszt fordulatokban gazdag életpályáját. Vitézségük láttán Balassi Bálint sorai jutnak eszünkbe: „Az jó hírért-névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak, / Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak, / Midőn, mint jó sólymok, mezőn széllyel járók, vagdalkoznak, futtatnak”. A Székely Hadosztály története 100 évvel ezelőtt zajlott, számomra mégis a 170 éve levert forradalom és szabadságharc eszméit idézi: a szabadságszeretetet, a szülőföldszeretetet, az értük való áldozatvállalást. Megannyi fogalom, amely ma már sokak számára érthetetlen és értelmetlen. Ezért is illeti köszönet Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusát, amiért felkarolta a kötet megjelentetését és méltó bemutatását a Székely Hadosztály tavaly december 1-i évfordulóján, s amiért aktív szereplője évente a nemzet egységét jelképező mai ünnepnek. Sarány István