Ne komázz a koronavírussal!

Komázunk a Halállal, a COVID–19-cel?
Szó sincs róla. A legkomolyabban vesszük a felhívást, hogy jön, már itt a küszöbünkön, már az ajtónkon kopogtat. Mély tisztelettel, ahogy illik, protokolláris előírásoknak megfelelően, minden diplomáciai előírásnak megfelelve igyekszünk fogadni a KORONÁSt, akár a rettegett hódítók, hadvezérek, cézárok Őhatalmasságuk (nem, irgalmatlanságuk!) valamelyike előtt meghajolva hódolunk, de nem azért takarjuk el orcánkat védőálarccal, mintha az örömpírt – Isten őrizz! – rejtenők, hanem az iránta való nem mindennapi érzésünket (utálatunkat!) kell lepleznünk. Jól tudjuk, hogy hiába próbálnánk megkérdőjelezni a Koronás küldetéstudatát, hiszen, ha küldték, ha maga jószántából jött, akkor is el fogja végezni a rábízottakat. Abban nem lesz hiba, hogy személyválogató lenne! Mert őfinnyássága csak a gyengéket, az érzékenyebbeket szedi, válogatja ki magának. Azokat aztán megropogtatja, megpuhítja, hogy éppen neki való legyen az áldozat. Mi csupán annyit hibázhatunk, hogy nem tudjuk, miként szólítsuk meg Őkoronás Felségét, mert annyira belénk adagolta már a média azt a bizonyos szabványos megnevezést a technicitás, a steril tudományosság égisze alatt, hogy a koronájából is levágták a legdíszesebbet a (ko)-„ronás” tagjait, amit akár rontásnak is gondolhatnánk, aztán a vírusból is elmarad a vége, az „-us”, hát ez ismerős szó, a Vera/Verus/Vírus-sal már szokva lennénk, sokan még boldog házasságban is élnek vele, de amióta világ a világ, merthogy az ajándékot az eredeti helyéről vagy hozzá fűződő élményünkről nevezzük meg. Hogy világosabb legyek: „francnak” emlegetjuk azt, amit a világhódító kalózok hoztak haza Franciaországba, s amit mi a napóleoni csatározásokból örököltünk. Egye meg a franc (a vérbaj)! – szoktuk mondani. Azt, amit Dzsingisz kánék ajándékoztak nekünk: csomának/döghalálnak/pestisnek kereszteltük, az egykori Volga-/Don-menti tatárbetörések miatti állandó félelmünkben a „nyavaja” (nevoja) tört ki rajtunk, majd a Habsburgoktól megtanultuk német nevét is: a frászt, aztán a ráksúlyt, feketefenét, a spanyolnáthát az első világégés hozta nekünk, Trianonnal „tejszínhabozva”. Így tovább gazdagodott a szókincsünk a drágán vett idegennyelv-kurzusainkon. (Szomszéd Rebi néni szerint az ötvenes években a korellát a Homoródfürdőn nyaraló koreai pionírok hozták hálából nekünk proletár-internacionalista segítségünkért viszonzásképpen.)
Földünk világmappájáról szerzett ismereteink napról napra bővülni látszanak. Nevet kapnak a nagy ázsiai térségeink: Kína, Dél-Korea, Közel-Kelet országai, Afrika ismeretlen tájai, Észak- és Dél-Amerika legendás vidékei, ahol a COVID–19 dicstelenül bejelentkezett. Szóba se kerülnek a tegnap még biztonságunkat fenyegető migránsok, akiknek feltartóztatására elégségesnek bizonyultak a drótkerítések és a sikeresnél jobb határzárak technikai megoldásai. A COVID–19-nek megállításásra és elterjedésésnek fékezésére az előbbieknél magasabb színvonalú tudományos, elektrotechnikai, sőt orvosi internetes/világhálós megoldású találmányok alkalmazása szükségeltetik. Egy híres orvos azt mondta, hogy a háború a rezidens sebészorvos legjobb gyakorlóműhelye. Hát tanulhatnak az orvosaink, de sajnos, nagyon őszintén mondjuk, hogy nagy áldozatvállalással, saját egészségük kárán. A pandémia a védtelen civil lakosságból szedi áldozatai java részét. A társadalmi: családi, szociális, vallási és alapítványi közösségeket ítéli tetszhalott állapotra a KARANTÉN.
A globális veszély állandóan fennáll. Ha bárhol felüti fejét egy vírus, az végigszáguldhat a teremtett élővilágunkon. Nem az a kérdés, hogy miként nevezzük meg a BAJT, az a feladatunk, hogy ne fogadjuk, és ne adjuk tovább!!! Mindegy honnan kaptuk, hogyan neveztük, de ne fogadjuk, és semmi esetben se adjuk tovább!
Nem akarom bagatellizálni a dolgot, amikor Tamási Áron bátyámhoz fordulok ebben az ügyben tanácsért. Tudvalévő, hogy Czincziri Hám nevű hőse miként okult a Halállal való komaságából. Hogy mély nyomorából kimásszon szegény Czincziri, az utolsó szalmaszálba kapaszkodott, s elfogadta a Halál nagylelkű komasági ajánlatát. Élt is vele, és a „szivárványszínű dobozkában” őrzött „rozmaringszál” erejével gyógyítani kezdett, mindaddig, amíg „nagy módjában s hírneves doktorságában kezdett lassacskán a jó tanácsról is megfeledkezni, mert bizony elbízta magát, s olyanokat üzent a betegeknek, hogy fohászkodjék a védőszenthez vagy mondjon el egy Miatyánkot”. Mesebeli véletlen szerencséje menti meg Czinczirit a rablók kezéből, s „a halál megbocsátotta a komájának, hogy túljárt az eszén, s Czincziri is feledést ígért a nagy szigorúság miatt. Aztán ismét komaságot fogadtak egymásnak, s ma is élnek. De hogy holnap mi lesz, azt nem lehet tudni.” (Tamási Áron Egyenes Tóbiás, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár 1994., 200–204.)
Kaptunk mi is egy rozmaringszálat a COVID–19-től (Haláltól – Jaj, meg ne tudja ezt az arcátlanságunkat!) – Ő Koronás Komaságától, Felségétől, ezt csak arra használjuk és úgy, amire kaptuk: KARANTÉNRA! Ne játsszuk el ezt az utolsó szalmaszálunkat!
Szabad-e még példálóznom, hogy elég világos és meggyőző is legyek?
A kutyák a barátkozás kezdetén azt mondogatják egymásnak – a legenda szerint –, fogukat mutogatva: Koomaa, kooomaaa… Aztán kezdik a fogukat vicsorgatni: Sóóógooor, kooomaaa, sóóógooor!!! Amikor a társalgás az elvtársi protokollból/keretekből kilépik: Se koma, se sógor!, s csorog a vér! Ne süllyedjünk idáig!
Legyen elég a komázásból! Vége legyen a koma-sógorozásnak! Maradjon mindenki OTTHON! Nemcsak magunkért, de embertársunkért, testvérünkért, komáinkért és sógorainkért is tegyük!
Az élet továbbvitele a glóbuszunkon Korunk emberétől megfontolt, komoly magatartást követel.
Legyen elég a komázásból!
Nem szabad a HALÁLLAL, a COVID–19-cel komázni!

Balázsi Dénes