A múlt héten elkísérhettem a mezőségi szórványturné két állomására a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttest. Nézőként nem először vettem részt az együttes fellépésén, de Mezőségen először voltam az együttessel. Besztercén, Bálványosváralján sem jártam eddig, és Désen is most voltam először úgy, hogy nemcsak a vasútállomás peronjait láthattam. Elgondolkodtató volt mindaz, amit láttam, hallottam, átéltem. A legtöbb családban van példa arra, hogy a tömbben nevelkedő gyerek felnőttként messzebbre kerül a családi fészektől. Kikerül abból a körből, amit mi itt Székelyföldön tömbmagyarságként élünk meg. A tömbben nem mindennap vesszük észre, hogy egy tenger közepén vagyunk, szigetként. Hajlamosak vagyunk arra, hogy elszigetelten éljünk. Aztán, ha „kievezünk” ebből a behatárolt nyelvi és kulturális közösségből, akkor is tudatában vagyunk, minden csak átmeneti. Van egy sziget, egy hely, ahová vissza lehet húzódni, haza lehet jönni. Azok, akik a tömbből a szórványba kerülnek, megtapasztalják, milyen megmaradni nyelvben, kultúrában. Az együttes besztercei előadása után beszélgettem nézőkkel, akik könnyes szemmel hagyták el a nézőteret. Azt mondták, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában vagy Gyergyószentmiklóson könnyű magyarnak maradni, de itt... A másfél órás előadás idejére a szórványban élőknek a magyar világot hozták az együttes táncosai. A nézők nem állítottak nekik sem díszkaput, sem virággal nem várták őket. Igaz, ők nem bevonuló katonák, inkább napszámosok. Ők a kultúra – a tánc, az ének, a nyelv – napszámosai. Missziós feladatot végeznek minden szórványturné idején. A feladat világos: életerőt sugárzó előadással kell a közönségnek visszaadni azt, amit a szórvány-mindennapok koptatnak. Az előadások helyszínén a lányok egyszerre perdülő szoknyái, a legények egyszerre csattogó csizmái, a nézők tapsa eggyé olvasztják a közönséget, a táncosokkal. Ez is egy olvasztótégely, de egy másik fajtája annak, amit az ajtón kívül megélhetnek a szórványban élők. Az előadás végén a felcsendülő taps, a könnyes szemek azok, amik a színpad napszámosainak ráadásként jut a „napszám” mellé. Székelyföldnek nincs veszélyérzete – mondja az előadás előtt a nézőtéren egy interjú közben András Mihály, az együttes igazgatója. A szórványt nemcsak a szórványturnék alatt ismerte meg az együttesvezető. Gyerekként, ifjúként megélte, átélte a szórvány mindennapjait. Nem feledi azt, hogy mit jelentett a magyar iskola miatt továbbköltözni. Ebből az élethelyzetből került a tömb szigetére, ezért is érzi azt, hogy a székely együttesnek feladata van – nemcsak Székelyföldön. A missziós munka is része a munkájuknak. Ők ezt zászlójukra tűzték. A szórványba vitt üzenet az életerőről, a virtusról szól. A hazatérők sem jönnek üres tarisznyával. A szórvány üzenetét hozzák magukkal. A valóságot, amiről a hétköznapokban a tömbben sem lehet megfeledkezni. A szórványosan álló bástyákról, amelyek védik még a tömböt a szoruló huroktól. A missziós munkát végző „napszámosok” verejtékét látva, a nézőtéren ülve elszégyellem magam. Még szerencse, hogy a színpadot bevilágító fényektől nem látszik, hogy pirulok, amikor arra a kérdésre várják a választ, hogy mi mit teszünk? Veszélyérzet nélkül hagyjuk szórványosodni a tömböt. Daczó Dénes