Nagyszülőkről

A lét élő értékekkel van felruházva, melyeket bűn az „enyészetnek” átengedni. Konzumtársadalmunk olykor szemet huny olyan valóságok fölött, melyek éltető erővel bírnak. Az összetartó kapocs, mely az életlánc értékét és egészét teremti – némaságra van ítélve. A sokszor kiejtett, óvatlan állítások rombolják a már törékeny „építőt”, aki képes volt az alkotásra, a jövő kiépítésében – értünk! És mégis, ami a jelenben (sajnos) már megszokottsággal bír, az az, hogy sokan csak az „építményt” áhítozzák, az építőt azonban elhanyagolják, megvetik vagy éppen semminek tekintik. És kik ezek az építők? Nagyszüleink, akik mertek, akik tettek azért, hogy mi itt és így legyünk.
Örömként élheti meg az emberiség, hogy Szentatyánk, Ferenc pápa, miután meghirdette a 2021-es család évet, bevezette a nagyszülők, illetve idősek világnapját is, melyet július negyedik vasárnapján ül az egyház, s mely közel áll Szent Joachim és Szent Anna ünnepnapjához, akik a bibliai hagyomány szerint Jézus nagyszülei voltak. Csodálatos megfogalmazása felhívja a jelen generáció figyelmét arra, amiről (tudatosan) megfeledkezett: „A nagyszülők és az idősek nem kidobható élethulladékok! Ők azok az értékes kenyérdarabkák, amelyek életünk asztalán maradtak, és amelyek még táplálhatnak bennünket olyan illattal, amelyet elvesztettünk: az irgalom és az emlékezés illatával.” Henri J. M. Nouwen az életet s benne az öregedést egy idejétmúlt kocsikerékhez hasonlítja, melynek egyik küllője sem fontosabb a másiknál, ha azonban több figyelmet szentelnek rá, a kerék erejének a „gyökere” felismerhetővé válik. Emlékeztet arra, hogy egyetlen életkör áll a rendelkezésünkre. Ennek folyamatos forgása, fokozatos beteljesedése teszi értékessé az idősödést, látását annak, hogy csak egy életkört élhetünk, melynek méltósága sokban függ tőlünk. Az idősek a jelenkor „prófétái”, akik arra emlékeztetnek, hogy amit tisztán látunk bennük, az mindannyiunkat érintő folyamat, mely figyelmeztet, de reményt is ad – a továbbhaladásra. Hiszem, hogy a világnap Isten alkotása. Figyelmeztet: korunk embere köteles, hogy szétnézzen és lásson! Amikor pedig talált, ne veszítse el önmagát, hanem váltson irányt a megsegítés és együttérzés felé, mely lehetővé teszi – a törékeny, magára maradott, öregedő személy számára – a találkozást és a közösség megteremtését, melyben újra „embernek” mondhatja magát. Ha ma ráismerünk másokra, holnap ráismerünk magunkra! A zárszó Ferenc pápát illeti meg, aki törődő atyaként van jelen a nagyszülők és idősek jelenében, aki tisztában van, hogy az „építmény” szíve az „építő”, mely erőként éli meg a ráfigyelést…
„Őrizzük őket, hogy semmi se vesszen el: semmi az életükből és az álmaikból! A mi dolgunk, hogy ma megelőzzük a holnap bánkódását afelett, hogy nem fordítottunk elég figyelmet azokra, akik szerettek bennünket és életet adtak nekünk.”

Márton József római katolikus plébános

: