borús égbolt
Nagy Imre: Kukoricahántás
A Csíki Székely Múzeum idei nagyszabású kiállítása ismét a klasszikus mesterek nyomába kalauzolja a művészetkedvelő közönséget, a látványos tárlat az Aba-Novák Vilmos, Nagy Imre és művészbarátaik címet viseli. A Hargita Népe Műhely melléklete, a szervező intézménnyel együttműködve minden héten a kiállítás egy-egy képére hívja fel a figyelmet.
1924, olaj, vászon, 107 × 121,5 cm
Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy
A kép eredőit kutatva könnyen megállapíthatjuk, hogy hiába teremtett hazai hagyományt Hollósy az 1885-ben készült derűs zsánerével, a Tengerihántással, a mű zárt kompozíciója és már-már komor hangulata alapján közelebb áll az ugyanebben az évben festett Krumplievőkhöz, Vincent van Gogh korai fő művéhez (Van Gogh Múzeum, Amszterdam). Az enyhén elmozdított szimmetria, a háttérben kosarat emelő figurák és a központ köré szervezett alakok viszont Kmetty János 1918-as Koncert című képének (Magyar Nemzeti Galéria) egyensúlyi megoldásaira emlékeztetnek. Nagy Imre a holland mesterhez hasonló nyomatékkal festette meg a kemény munkát végző emberek arcát és kezét, de a csoportozat szereplői, családtagjai, nem néznek a másikra, egyáltalán nem kommunikálnak egymással, sőt a bal oldali öreg – édesapja – talán éppen cigarettasodrásban mélyed el. Mindenki mechanikusan, elgondolkodva, szinte magába fordulva dolgozik, de a jellegzetes falusi tevékenység csak alibi: nemcsak a résztvevőknek, hanem a művésznek is. Mintha csak egy nyáron kukoricacsőszként dolgozó József Attila Éhség (1922) című versének rurális változatát akarta volna megfogalmazni: „Egészséges, még jó paraszttüdővel / szívják, rágják a port, szénaszagot / s csak esznek, esznek, nem beszélnek, esznek.” A Csíkban alig-alig megtermő „törökbúza”, s belőle készült puliszka, bár általánosan elterjedt, de önmagában fogyasztva sohasem a tehetősek eledele volt. Úgy tűnik, Nagy Imre ezen a képen próbálta összegezni a kecskeméti művésztelepen szerzett személyes és művészi élményeket: a szegénységet, az éhezést, a sötét tónusú, drámai hatású témát, az időtlenített, plasztikus megfogalmazást.
Szücs György
1924, olaj, vászon, 107 × 121,5 cm
Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy
A kép eredőit kutatva könnyen megállapíthatjuk, hogy hiába teremtett hazai hagyományt Hollósy az 1885-ben készült derűs zsánerével, a Tengerihántással, a mű zárt kompozíciója és már-már komor hangulata alapján közelebb áll az ugyanebben az évben festett Krumplievőkhöz, Vincent van Gogh korai fő művéhez (Van Gogh Múzeum, Amszterdam). Az enyhén elmozdított szimmetria, a háttérben kosarat emelő figurák és a központ köré szervezett alakok viszont Kmetty János 1918-as Koncert című képének (Magyar Nemzeti Galéria) egyensúlyi megoldásaira emlékeztetnek. Nagy Imre a holland mesterhez hasonló nyomatékkal festette meg a kemény munkát végző emberek arcát és kezét, de a csoportozat szereplői, családtagjai, nem néznek a másikra, egyáltalán nem kommunikálnak egymással, sőt a bal oldali öreg – édesapja – talán éppen cigarettasodrásban mélyed el. Mindenki mechanikusan, elgondolkodva, szinte magába fordulva dolgozik, de a jellegzetes falusi tevékenység csak alibi: nemcsak a résztvevőknek, hanem a művésznek is. Mintha csak egy nyáron kukoricacsőszként dolgozó József Attila Éhség (1922) című versének rurális változatát akarta volna megfogalmazni: „Egészséges, még jó paraszttüdővel / szívják, rágják a port, szénaszagot / s csak esznek, esznek, nem beszélnek, esznek.” A Csíkban alig-alig megtermő „törökbúza”, s belőle készült puliszka, bár általánosan elterjedt, de önmagában fogyasztva sohasem a tehetősek eledele volt. Úgy tűnik, Nagy Imre ezen a képen próbálta összegezni a kecskeméti művésztelepen szerzett személyes és művészi élményeket: a szegénységet, az éhezést, a sötét tónusú, drámai hatású témát, az időtlenített, plasztikus megfogalmazást.
Szücs György
