borús égbolt
enyhe havazás
Nagy Imre-kiállítás, Péter–Pál-napi kölcsönnel
Visszaugrom most a 1993-ra, Nagy Imre születésének centenáriumi évére. Sajnos a nagy eseményről egyetlen fényképem sincs. Nagy remények lebegtek a szemem előtt, amit úgy foglalnék össze: Na most megmutatom! Szándékom, egy kettős – képtár–várbeli – kiállítás, egy művészettörténész-kerekasztal megszervezése, és a fennebb már említett életrajzi dokumentumgyűjtemény-kötetem – első muzeológusi szakmunkám – bemutatása volt. Minden sikerült is. Időben felvettem a kapcsolatot a Magyar Nemzeti Galériával és a Petőfi Irodalmi Múzeummal a művek kölcsönzése és időbeni szállítása érdekében, hogy nehogy akadálya legyen az ünnepélynek. Minden rendben le is zajlott, de az eleje izgalmas volt. Az történt ugyanis, hogy egyezségünk szerint a budapestiek értesítenek a szállítmány indulásának időpontjáról. Azt kérték, valaki utazzon a határra, mert sosem jártak Erdélyben, s van helyük számára, hogy vezesse őket Csíkig. Oda is vonatoztam, és a határsorompó tartóoszlopára könyökölve vártam az autót. A magyar vámon szó nélkül átkelve meg is érkezett a román oldalra. Az itteniek alaposan megszakértették a papírokat, és kellő fontossággal kijelentették, hogy 50 000 lej kauciót kell letegyek, és csak azt követően engedik tovább a szállítmányt, addig forduljanak vissza. Akkor nem volt mobiltelefon, hogy azonnal felhívjam a múzeumot, hogy utalják át a vámhatóság számlájára az összeget. Megegyeztünk, hogy ők visszamennek az első településre, én pedig Nagyváradon próbálok pénzt keríteni, másnap találkozunk, s ha működik, jó, ha nem, esik az egész kölcsönszállítmány. De fogalmam sem volt, hogy én Nagyváradon kitől kapok ekkora összeget. Teljesen tájékozatlanul 16 órára beértem a városközpontba, s igencsak vakartam a fejemet. Egyszer csak egy apró pislákoló fény villant meg a fejemben: Hát ott az RMDSZ, segítsen ’sze a magyarjain! Megtaláltam a székházukat, és azzal a tudattal, hogy kapitális szélhámosnak néznek, bekopogtam, s előrebocsátva, hogy szélhámost vélhetnek bennem felfedezni, elmondtam a helyzetet. Ők csak néztek, mint a lőtt medvét, s közölték, hogy a szervezetnek nincs ennyi készpénze. Akkor megkértem, irányítsanak Tőkés László püspök úrhoz – az RMDSZ tiszteletbeli elnökéhez –, mert ő volt Brassóban nagybátyám, Szabó Károly ref. esperes kispapja, s hátha valami módon tud segíteni. – Nem könnyű bejutni hozzá, mert nagyon védik stb. – kaptam a kikerülő választ. Akkor hívjuk fel telefonon, hogy tudjam elmondani, ki vagyok, és milyen nehézségbe ütköztem. Némi fejcsóválás után beleegyeztek, s valaki felhívta. Vázlatosan elmondta, miért is keresi, aztán átadta nekem a kagylót. Bemutatkozásom és esetem részletes, de rövid vázolása után magához hívott. „Elvtársai” megkönnyebbülve mosolyodtak rám, és készségesen elmagyarázták, hogyan jutok el a parókiára. Megérkeztem, családi részletek elmondásával ismételten igazoltam magam, részletesen beszámoltam a helyzetünkről és a célról, amiért olyan nagyon fontos a magyarországi kölcsönművek Csíkszeredába való eljuttatása. – Ekkora összeget sem magánszemélyként, sem egyházfőként nem tudok kölcsönözni, mert nekem nincsen ennyi pénzem, s az egyház kasszája különböző építkezések előlegfizetése nyomán is nemrégiben ürült meg. De felhívom Tempfli József püspök urat – az ő egyháza régebbi a miénknél, s gazdagabb is –, tette hozzá huncut mosollyal. Fel is hívta, röviden vázolta koldulásom lényegét, s Tempfli atya másnap reggel fél nyolcra magához is rendelt. Este felkerestem Mureșan Laci barátomat, akivel egy csoportban lettünk designerek, náluk aludtam. Pénteken, június 29-e reggelén, pontos időben csengettem is a püspökség Kanonok sori kapuján. Néhány perc elteltével lépteket meg kulcszörgést hallottam, és kinyílt a kapu, a szemem kikerekedett, majd megszólaltam: – De püspök úr – jött ki belőlem spontán módon –, ön kapuskodik? Majd csak azután mondtam: Dicsértessék! Angyalian elmosolyodott, és ezt válaszolta: – Igen, mert Péter-Pál napja van, és nálunk ilyenkor mindenki szabad. Na, jöjjön utánam! – hívott, miután bezárta a kaput. Felvezetett a vegyes korú és eredetű antik bútorokkal berendezett, festményekkel és változatos stílusú kerámia- és nemesfém tárgyakkal díszített társalgóba. Én még olyan pompát sehol sem láttam. Azt sem tudtam, hová nézzek. És mindenütt, ahol elhaladtunk, néma csend, és abban csak mi ketten. Leültetett és magamra hagyott, amíg kiment kávét főzni. Aztán szürcsölgetés közben töviről hegyire elmeséltem, hogyan és miért jutottam hozzá, amit mosolyogva végighallgatott. Aztán bocsánatot kért, hogy magamra hagy, és elment a pénzért. Kb. öt perc múlva visszatért, és átadta az 50 000 lejt: – Örülök, hogy segíthetek, remélem, szerencsével jár! Abban a percben én nem voltam sem élő, sem halott, s azt sem tudtam, hogy köszönjem meg. Amikor pillanatok múlva felocsúdtam, mondom, írjunk elismervényt, hogy átvettem ezt az összeget. – Minek azt? Én megbízom magában. És amikor tudja, visszahozza. Végül csak beleegyezett az elismervény elkészítésébe. Megírtuk, megköszöntem a kedvességét és a kávét, s azzal távoztam, taxiba ültem: irány a határ! Ott őgyelegtem, vártam, a szállítmány sehol. Órák után, megszomjazva beléptem a büfébe. Soromra várva, egyszer csak hallom: – Szevasz, Andris! Nézem, egy magyar vámtiszti egyenruhás pasas mosolyog rám. Ismerősnek tűnt, de mégsem tudtam, hova tegyem. – Ejsze nem ismersz meg? – kérdezte mosolyogva. – Nem, pedig ismerősnek tűnsz – válaszoltam. A kiejtése sem volt magyarországias. – Czifra Csaba vagyok. Nem tudtam, hogy, a Kicsi osztálytársa Püspökladányra telepedett, s magyar vámtiszt lett belőle. Miután elmeséltem, miért és hogyan kerültem ide, azt mondja: – Ha megérkeznek, azonnal küldjed vissza a magyar vámhivatalba, készíttessenek A.T.A. Carnet-t (Ideiglenes, az országba behozott áruk vámkezelésére szolgáló okmány), és azzal jöjjenek vissza. Tiszta ingyen megússzátok. Azt hittem, azonnal összeesem. Na de mindegy. Megérkeztek, visszaküldtem, elkészíttették a kért aktaköteget, a román vámosok pedig kivették belőle a nekik járó példányt, szalutáltak, s intették: mehetünk. Én beültem harmadiknak a duba kabinjába, és szerencsésen hazagurultunk.
Megrendeztem a nagy kiállítást. A Csíki Székely Múzeumban, a Magyar Nemzeti Galériában, a Marosvásárhelyi Művészeti Múzeumban, a Petőfi Irodalmi Múzeumban és a Székely Nemzeti Múzeumban válogatott festmények a képtárban, a grafikák a várban kerültek falra. Július 24-én, a Városháza tanácstermében tartottuk meg a művészettörténészi kerekasztalt. Meghívottak: Banner Zoltán művészettörténész, Gazda József művelődéstörténész, Orbán Lívia adattáros, dr. Pogány Gábor művészettörténész, T. Ridovics Anna művészettörténész, Sümegi György művészettörténész, Szücs György művészettörténész. Csedő Csaba István polgármester köszöntője után elhangzottak a Nagy Imre művészi munkásságára vonatkozó szakmai előadások, azt követően pedig bemutattam az életrajzi repertóriumot.
A kölcsönzött anyagot októberben vitték vissza. A pesti autóval én is elmentem Nagyváradig, és hiánytalanul visszaadtam Tempfli atyának a kölcsönzött összeget.
Szabó András
.jpg)
