Művészi fotógyűjtemény

Gyimesi Tánctábor évgyűrűit megörökítő fotókból készült fényképalbum. Szalay Zoltán, a tábor egyik szervezője és Ádám Gyula fotóművész ötlete volt az album elkészítése. Az albumról, választási nehézségekről és a fényképekről az album szerkesztőivel, Szalay Zoltánnal és Ádám Gyulával beszélgetett Péter Ágnes.

‒ Szerkezetileg hogyan épül fel a fényképalbum, milyen egységekre tagolódik?

Szalay Zoltán: Az album első fejezetében a tánctábor története található, amelyet én magam állítottam össze. A folytatásban mostani és volt szervezők viszszaemlékezéséből kapunk képet a táborok mindennapjairól és arról, hogy kiben milyen lelki élményeket hagyott ez a rendezvény az évek során. Az albumban két témakörbe csoportosítottuk a fényképeket. A tábori élet, tevékenységek mellett – amelyek a válogatás gerincét képezik – helyet kaptak a gyimesi tájról készült, a hagyományos életforma mindennapjaiból válogatott felvételek is. Ezek töltik ki az album első részét, a második részben pedig a tábori tevékenységekről találunk fotókat. Az album végén megemlékeztünk azokról a gyimesi zenészekről, kézművesekről, énekesekről, akik valaha részt vettek a táborban, de már nem lehetnek közöttünk.  

 ‒ Hogyan tükrözik a képek a tánctábor hangulatát? Hogyan tudta fotókon rögzíteni a tábor lelkületét, hangulatát?

Ádám Gyula: Nehéz volt. Érzelmi, lelki kötődések vannak, és sok év tapasztalata. Nehéz volt egy hangulatról, egy történetről csak egy képet kiválasztani. Tudni kell, hogy nem leltárszerű felsorolásról van szó. A jó, művészi fényképeket válogattuk be az albumba, igyekeztünk megmutatni a tábor erősségét: az adatközlőket, a tábor résztvevőit és az élő hagyományokat. A néptánctudás tekintetében a gyimesiek szerencsés helyzetben vannak, hiszen ha bejön egy pár az útról, akkor rögtön kezdenek táncolni, nem kérdés, hogy tudják-e a lépéseket. Ezért is gondoltunk arra, hogy a tábort helyezzük be ebbe a térbe.  

‒ Milyen céllal készítették az albumot?

Sz. Z.: Nem mondható egyszerű dokumentálásnak, mert ezek művészi fotók. A cél a művészi dokumentálás volt. Mindegyik kép valamilyen formában közel áll hozzám, és meg vagyok győződve arról, hogy ezzel Gyula is így van. Időközben jött az ötlet, hogy jelenítsük meg a hagyományos teret is, hiszen nemcsak a mindenkori táborozóknak szól ez az album, hanem a helyi lakosoknak is. Ők azok, akik helyet adnak nekünk – és itt nemcsak a helyi vezetőségre gondolok, hanem a táborozókat elszállásoló családokra is. Kapcsolatok, barátságok alakultak ki a messziről érkezők és a gyimesi családok között. Ezek a kapcsolatok túlmutatnak a táboron: azt is lehet mondani, hogy a faluturizmus egy bizonyos formája ez, amely az emberi kapcsolatokon alapszik, nem az anyagiakon.

‒ Így azt is lehet mondani, hogy ez a kiadvány egy nagy családi fényképalbum.

Sz. Z.: Persze.

‒ Vannak-e kedvenc fényképei az albumban? Esetleg olyan, amelyhez különleges történet fűződik? Valamilyen szubjektív lenyomata van-e ezeknek a történeteknek az albumban?
Sz. Z.: A fényképek címében találhatók ilyen utalások. A tájképek alá Gyula írta a címeket, és ezek csak a helyszínt jelölik meg. A tábori tevékenységek képeihez viszont én írtam, és igyekeztem nemcsak szárazon megnevezni a tevékenységet, vagy csak azt leírni, hogy kik vesznek részt rajta, hanem megfogalmazni a lelki kapcsolódásokat is. Mondok egy példát: van egy olyan csűrben készült plakátfotó, amelyen a háttérben sötétpataki táncosok állnak viseletben, az előtérben pedig egy gyimesfelsőloki énekes, valamint a kislányunk és a barátnője fehér ruhában. A kép címe: Gyugyu Fülöp és a tündérek. Van egy másik fotó, amelynek a címe Esti hangulat a tábortűznél, és ennél nem is kell több. A címek bizonyos részleteket, hangulatokat ragadnak meg, és valamilyen többletet adnak a vizuális élményhez. Egy másik kedvenc fényképen a túravezető, Pali bácsi, hatalmas nagy zöld levelek közül néz ki, kalappal a fején. Ezek nekem mind nagyon kedves fényképek. Általában minden évben készülnek fotók az egyik hagyományőrző csoportról vidéki környezetben, amelyek a következő évi plakátok alapjául szolgálnak. Az egyik ilyen plakátfotón mi, szervezők vagyunk rajta, népviseletben. Egy fénykép a „megállói” tájház udvarán készült: egy régi szekér körül állunk az ottani adatközlőkkel. Ez is a kedvenceim közé tartozik.

‒ Milyen szempontok, kritériumok alapján válogatták be pont ezeket a képeket?

Sz. Z.: Gyula válogatta a képeket, és amikor elkészült az első változat, akkor egyeztettünk. A végeredményről azt gondolom, hogy sikerült minőségi munkát végezni. Nemcsak a résztvevőknek szól, hanem a helyi közösségnek is, és mindazoknak, akiknek szívügyük a gyimesi népi hagyományok, vagy olyanoknak, akik egyszerűen csak szeretik a művészi fotókat.

Á. Gy.: Egy fényképész olyan fotókat válogat, amelyeknek üzenetük és dokumentumértékük van. Egy jó kép időtálló, és az idő az emlékeket megszépíti, viszont az idegen szemlélőnek is éreznie kell ezt a szépséget. Családi album ez, de mégsem. Óriási harc és vívódás volt eldönteni, hogy bizonyos személyeknek a fiatal vagy az idősebb arcát mutassam meg. Emellett tisztelem is azokat, akik nemcsak énekelni és táncolni tanítottak, hanem élni is. A táborban a legfontosabbak az emberi kapcsolatok. Nem egyszerű eseményfotózásról van szó, és nem is leltár. Nekem nagy élmény volt mindegyik tábor. Anélkül, hogy megbeszéltük volna, mindenki tudta a dolgát, mert magától értetődő volt, hogy kinek mi a szerepe.

‒ Mennyire volt nehéz a huszonhárom tábor képanyagából válogatni?

Á. Gy.: Nagyon. Minden képhez kötődik egy történet, és a válogatással újra átéltem azt a huszonhárom évet. A képeken látszik, hogyan múlik az idő, és látszanak a változások is, például az embereken. Próbáltam ezt úgy érzékeltetni, hogy egy személyen követtem az öregedés folyamatát. Van egy fiatal gyimesi fiú, Andriska, aki már kiskorában is részt vett a táborban, és most profi zenész. A képeken látható, hogyan nőtt fel, de nem csak ő, hanem a mi gyerekeink is. Az évszámokat nem tüntettük fel, de a változást a néző észre fogja venni, hiszen fekete-fehér fotókat és a legújabb digitális technikával készült fényképeket is beválogattunk.

‒ Sikerült olyan fotóalbumot készíteni, amilyent terveztek?

Sz. Z.: Eleinte egy olyan albumot akartunk készíteni, amely a tánctábor életét művészi alkotásokkal dokumentálja, de Gyula javaslatára belekerültek a gyimesi tájról, emberekről, életformáról készült fotók is. Elválaszthatatlan a tábor a helytől és a helyi emberektől. Azt, amit terveztünk, sikerült megvalósítani, de úgy érzem, annál több is lett ez az album.

‒ Kiknek szól a kiadvány?

Á. Gy.: A könyv nemcsak azoknak szól, akik részt vettek valamilyen táborban, hanem a gyimesieknek is, és azoknak is, akik még nem tudtak részt venni a tánctáborban, de el szeretnének jönni. Végül is, a hangulatát kell éreznie annak, aki kézbe veszi az albumot.

Sz. Z. ‒ Azoknak ajánljuk a kötetet, akik valaha részt vettek a táborunkban: messzi földről ideutazó látogatóknak és helybéli lakosoknak egyaránt. Emlékére azoknak a zenészeknek, táncosoknak, énekeseknek, akik már nem lehetnek közöttünk. Ugyanakkor ajánljuk a nagyvilágnak is, tanúságot téve általa hitünkről, és reményünkről abban, hogy azt a népet, népcsoportot, amely nem hagyja el ősi hagyományait, nem fogja tudni beőrölni a nyugati ideológia mindent egybemosó, pusztító malomkereke.

: