Mire futja nekünk ezen a nyáron?

Amióta az eszemet tudom, fontos volt nekünk a tengerpart. Ez. A miénk. Azaz a román. Emlékszem, alig vártam, hogy olyan tábort választhassak, amiben benne van a tenger. Szóval a tenger, a nagy kékség, a végtelen, a napsütés, az aranyló föveny, s minden. Nyolcadik után sikeredett, talán az eredményes felvételi is közrejátszhatott, a szüleim nem sajnálták azt a kétszázötven lejes befizetést – és ráadásul mindez történt a szénacsinálás rovására – és a tizennégy napra szánt kétszáz lejnyi zsebpénzt sem. Nagyanyám adott volt még pluszban ötvenet, de azt nem kellett megmondani, mert titok volt. Valóságos burzsujnak éreztem magam. Eleinte spóroltam, az utolsó három napra azonban megmaradt egy százasom, amit aztán módszeresen elvertem. Ekkor ittam meg életemben először egy teljes üveg sört. Bolgár gyártású volt, olyan szénsavas, hogy nyomta szét az orromat…
A tenger azonban nemcsak a gyermekeknek és a kamaszoknak volt alkalmas hely, meg a családoknak, akiknek kedvezményes beutalót osztogatott közben a szakszervezet, hanem az alig serdült fiataloknak is. Akik nálunk pár évvel idősebbek voltak – s mivel még nem épült volt ki a székely anyaváros ipara, de az akkor újdonsült megyeközponté sem –, az alig serdültek 16–17 éves fiúk és leányok gyakorta mentek le szezonmunkára a tengerparti üdülőhelyekre. Állítólag jó híre volt a székely munkaerőnek. Valószínű. Június elejétől szeptember elejéig – három hónap alatt – ki-ki annyit kereshetett, hogy abból felöltözött ősszel, és még maradt is valami. Talán annyi, hogy a téli szezonmunkáig elég volt. A fiatalemberek akkor erdei munkákra szegődtek, s a leányok még el-eljárogattak szolgálni. A tehetetlenségi erő vitte a szokás lendületét, még érvényes volt, hogy értékesebb az a fehérnép, aki háztartási alkalmazottként lehúzott egy-két évet vagy telet…
Nagy meleg volt a napokban, gondoltam, utánanézek, hogy mi a helyzet a Fekete-tenger partján levő üdülőövezetben. Nyilvánvaló, léteznek bizonyos elit helyek, de azok többnyire a magánszférához és a bulvársajtóhoz „tartoznak”, méregdrága ételekről-italokról olvasni, elhagyott és új szeretőkről, tengerben mosott Audikról és hajnalig tartó dínomdánomokról. Nem vonz. Nem az én világom. Olyan információkra voltam kíváncsi, amelyek a „sima”, az „átlagos” turistát érdeklik. Mondjuk, van egy néhány fős baráti társaság, aki csak úgy odamenne pár napra. Vagy csak egy hétvégére… Azt mondják a panzióüzemeltetők, hogy legalább 25–30%-kal kevesebben foglalnak szobákat, mint tavaly, pedig most nincsenek szigorító előírások. Az éttermek és az éjszakai szórakozóhelyek is panganak az ürességtől. A népek sokallják az árakat, és inkább hozott készletből, vagy az élelmiszerboltokból étkeznek. Úgy tűnik, annak ellenére, hogy Romániát felfelé ívelő, prosperáló gazdaságú országként állítják be, sokan kényszerülnek arra, hogy kevesebből éljenek meg. És nyilvánvaló, hogy az üdülésen spórolnak, nem a gyomrukon. Ugyancsak Románia olyan hely, ahol még mindig a jövedelem viszonylag magas százaléka kerül a fogyasztói kosárba. Több helyen néztem annak utána – nem hivatalos, hanem bizonyos cégek, önkormányzatok, diákok alkalmi felméréseit is vizsgálva, arra a következtetésre jutottam, hogy a népesség 42%-ának nincsen pénze nyaralni, 22% külföldre, 18% belföldre megy, a fennmaradó 20% pedig a saját lakóhelye közelében fellelhető lehetőségekkel él majd ezen a nyáron. Mennénk. Csak éppen nem futja nagyobb kiruccanásokra. Talán az segítené ki ezt az üzletágat – tengerparttól a hegyekig –, ha több lenne az üdülési csekk. Az Agerpres hírügynökség írta a minap, hogy a 2019. január 1. és 2020. december 31. között kibocsátott vakációs utalványok érvényessége június 30-án lejárt. Idén január és május között azonban 19 768 895 üdülési csekket bocsátottak ki 190 millió euró (943,8 millió lej) értékben. Ez segíthet.
Ha már magam is abba a kategóriába tartozom, aki a hazai, a közeli lehetőségekkel próbálkozik, akkor úgy gondoltam – nem túl merészen –, hogy nem megyek semerre, megnézegetem majd, hogy mi van a közelemben. És aztán kiderül a többi. Ha kellőképpen tájékozódtam. S ha marad még valami a zsebben, mert mennek felfelé az élelmiszerárak, s egyszer a belünkre kell költenünk, s utána a rezsire, aztán jöhet a többi.

Simó Márton

: an accessible web community