„Mindez még megvan, de elveszíthetjük”

Munkájának és hobbijának középpontjában is a természet szeretete és a környezetvédelem áll. Potozky László, a Polgár-Társ Alapítvány igazgatója több évtizede lelkes túrázó, emellett szenvedélyesen fotózza a természetet, gyakran órákat áll lesben egy-egy jó felvétel elkészítéséhez.

Hargita Népe

 – Abban a szerencsés helyzetben van, hogy szenvedélye egyben a munkája és a hobbija is, hiszen az ön által létrehozott és vezetett Polgár-Társ Alapítvány számos természetvédelmi projektet finanszíroz, emellett természetfotóiról is sokan ismerhetik. Mi volt előbb: a természetjárás, a fotózás vagy a civil szerepvállalás?

A természetszeretet gyerekkorom óta jellemez. Édesanyám mesélte, hogy amint járni kezdtem, az első tavaszi fűszálakat, virágokat lelkendezve simogattam. Kicsit később, talán hatéves lehettem, ahogy megláttam egy bélyegen a fajdkakast, rácsodálkoztam, hogy lehet ennyire szép egy madár. A madarak iránti szeretetem talán innen ered. Fiatalon is fotóztam, de azt nem nevezném szakavatott fényképezésnek. Kattintgattam és örvendtem, ha sikerült valamit lekapni. Akkor mások voltak a körülmények, csak az analóg technika létezett. Az egyetem elvégzése után, nyolc évig tanárként és iskolaigazgatóként dolgoztam. Biológiát tanítottam Szépvízen, ezért a kapcsolat a természettel akkor is folytonos maradt. Aztán az ezredforduló környékén váltottam, 23 évvel ezelőtt létrehozva az alapítványt, magától értetődő volt, hogy környezetvédő szervezetnek kell lennie. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az első évtizedben számos általunk finanszírozott projektet végiglátogathattam. Ezek nagy többségét nemzeti parkokban, illetve más védett területeken ültették gyakorlatba. A projekteket vezető helyi szakemberek nagyon sok természeti csodát megmutattak. Ekkor kezdtem érezni a késztetést, hogy ezt a sok szépséget meg kellene mutatni másoknak is, főleg azért, mert úgy gondoltam, hogy erre a sok értékre, valamint megőrzésük és védelmük szükségességére rá kellene irányítanom minél több ember figyelmét.

Fotó: Potozky László

– Mivel foglalkozik pontosan az alapítvány?

– Elsősorban környezetvédelmi civil szervezetek projektjeit finanszírozó magánalapítvány vagyunk. Huszonhárom éves fennállásunk alatt több mint 1400 projektet támogattunk. Ezek nagy része környezetvédelemről szólt, ugyanakkor közösségfejlesztést, illetve közösségi alapítványok létrehozását is támogattuk, közel 90 millió lejjel. Eleinte magánalapítványi támogatásokból dolgoztunk, főleg külföldi alapokból, idővel gyümölcsöző kapcsolatot alakítottunk ki az üzleti szférával is. Fennállásunk nyolcadik évében közpénzekből is elkezdtünk dolgozni – hangsúlyoznám: nem romániai, hanem külföldi közpénzekből, mint például a Norvég Alap, illetve a Svájci Program. Ezen országok a szabadkereskedelmi egyezmény viszonzásaként az Európai Unióval kötött egyezség alapján az elmúlt két évtizedben csatlakozott országokat támogatják. Az alapítványnak mindig voltak saját fejlesztésű programjai is, a legismertebb ezek közül talán a Transylvania-Authentica. Ez az első olyan rendszerjellegű program, amely a hagyományos termékek és szolgáltatások minősítését tűzte ki célul. Szintén sikeres volt az Élő Örökség programunk, amelyben közösségek fejlesztését segítettük elő azáltal, hogy támogattuk azon kezdeményezéseiket, amelyek a helyi értékek előtérbe helyezése által mozgatták meg a közösségeket.

– Melyek a legnagyobb kihívások országosan az alapítvány által érintett területeken?

– A legnagyobb kihívás véleményem szerint az, hogy a döntéshozók a rendszerváltás óta eltelt 32 évben a környezetvédelmi problémákat nem kezelték kellő komolysággal. Sokféle felállásban létezett a környezetvédelmi minisztérium, számos miniszterrel, ennek ellenére úgy szoktam fogalmazni, hogy csak azért léteznek, illetve azért vannak környezetvédelmi törvények, halovány intézkedések, mert az európai uniós tagság kötelezettségekkel jár. Ha ez nem így lenne, ha prioritásként kezelnék a problémákat, akkor nem lepné el tájainkat a szemét, az erdeink, vizeink nem lennének olyan állapotban, amilyenben vannak. Komoly problémák vannak a vizeinkkel, ezek magas fokú szennyezettsége is állandósuló gond. Ugyanakkor a zöldenergia nevében elindult jó pár évvel ezelőtt a törpe erőművek építési láza. Alapvetően meg kellene nézni, hol, mikor, milyen számban épülnek, milyen élőhelyeket tesznek tönkre. Egy másik nagy probléma a légszennyezés: több nagyvárosban ennek mértéke már veszélyezteti a lakosság egészségét. Megemlíthetjük a klímaváltozás problémáját is, beszélünk róla, de nem történik elég konkrét lépés, s ez nem csak a döntéshozókra érvényes, hanem a lakosság szintjén sincs eléggé tudatosítva, tudatosulva. Sajnos a civil szférán belül is kevés olyan szervezet van, amely ezzel a problémakörrel mélyrehatóan foglalkozna.

– Mindemellett lépten-nyomon szembesülhetünk a lakosság felelőtlen magatartásával, a nem megfelelő hulladékkezeléssel, szemeteléssel. Hol a gond, miért nem vagyunk tekintettel a környezetünkre?

– Egyrészt oktatási-nevelési kérdéssel állunk szemben. Az idősebb generációk ebbe születtek bele – olyan országban szocializálódtunk, ahol mindig jelen volt a szemét, még ha nem is a mai szinten. Ezt fokozta a rendszerváltás után ránk törő fogyasztói társadalom. Áruk tömkelege özönlött el, együtt az ezzel járó rengeteg csomagolóanyaggal, melynek jelentős része kikerül a természetbe. A másik probléma, hogy nincs megfelelő ellenhatás a hatóságok részéről. Nem vagyok feltétlenül a büntetések híve, de több nyugati példán keresztül is láthattuk, hogy a komoly tételű bírságok igenis visszatartó erőként működnek. Mindezt látva, eleinte az alapítvánnyal is sok projektet támogattunk, ami a hulladék begyűjtését célozta a természetből. Egy idő után aztán feladtuk, két okból kifolyólag: egyrészt úgy gondoljuk, hogy a civil szervezeteknek nem kell az ország szemétbegyűjtőivé válniuk, másfelől az önkéntes résztvevők szomorúan tapasztalhatták, hogy a megtisztított területeken rövid időn belül újra felgyűlt a szemét.

Fotó: Potozky László

– Fotósként, természetfotósként ideális állapotokat rögzít, a szépségeket mutatja meg. Ez némileg ellentmondásos a felsorolt szomorú állapotokkal. Ezt szeretné láttatni az emberekkel, a sok szépséget és nem a problémákat?

– Elvileg igen. Néha, amikor elfog az elkeseredés, készítek néhány lesújtó állapotot bemutató felvételt is. Alapvetően azonban a szépet keresem és próbálom bemutatni pontosan azért, hogy felhívjam a figyelmet: mindez még megvan, de elveszíthetjük. Ha azt szeretnénk, hogy utódaink is részesüljenek egy gyönyörű táj vagy élőlény látványában, akkor tennünk kell érte!

– Ki tudna emelni egy-egy különleges helyszínt, pillanatot a természetjárós éveiből?

– Az itthoni helyszínek közül a legkedvesebb számomra a homoródszentpáli halastavak. A másik kedvencem Dobrudzsa, mind a Duna-delta, mind a szárazföldi részei.

Szerencsém volt külföldhöz is, nagyon sokat jártam a Hortobágyra, ami egy másik kedvelt helyem. Ugyanakkor nagy élmény volt Ausztráliában, Új-Zélandon vagy éppenséggel Malajziában is madárfajokat felkutatni, megörökíteni.

– Miért éppen a madárvilág ragadta meg a figyelmét?

– Valójában minden élőlényt szeretek, de a madarak különleges helyet érdemeltek ki nálam. Tízezer körüli madárfajt ismerünk jelenleg a Földön, tehát hihetetlenül változatosak. Ugyanakkor forma- és színvilágukon kívül viselkedésmódjuk és élőhelyük is rendkívül változatos, ez teszi nagyon szerethetővé a madarászást.

– Milyen tervei vannak az alapítványnak, illetve önnek fotósként a közeljövőben?

– Az alapítvány jelenleg le van födve többéves programokkal, az ökoturisztikai programunkat is szeretnénk egy újabb, hároméves időszakra felújítani. Ami a természetfotózást illeti, abban jelenleg két komoly tervem van: az egyik a ragadozó madarakat bemutató és egyben második önálló kiállításom megszervezése, és van egy ennél nagyobb lélegzetű projektem, egy fotóalbum kiadása, amelyben Hargita megye tájait, védett területeit, élővilágát szeretném bemutatni.

Farkas Endre