Holnap 12.30-kor kezdődik az ünnepi szentmise a Kis- és Nagy-Somlyó-hegy közötti nyeregben. A szentmise főcelebránsa Kerekes László, a gyulafehérvári főegyházmegye segédpüspöke, szónoka pedig Salamon József gyimesbükki plébános. A felkért ünnepi szónokkal beszélgetett Borsodi L. László. – Lujzikalagorban született, Gyulafehérváron szentelték pappá 1989-ben. Kik és milyen körülmények érlelték meg önben a papi hivatást, illetve mi a magyarázata annak, hogy az 1980-as években Moldvából a gyulafehérvári és nem a jászvárosi római katolikus teológiára felvételizett? – Szülőfalumban gyermekkoromban, az 1970-es években magunk között csak magyarul beszéltünk. Magyarnak tudtuk magunkat. A szomszédunkban Aranka néni óvónőhöz járogattunk, hogy tanuljunk magyarul olvasni. Az a kis ábécéskönyv nagyon sok hazugságra rádöbbentett. Az iskolában azonban – az ottani nyelvhasználat szerint – csak oláhul tanítottak. A templomban gyóntatáskor a pap magyarul is beszélt, de az imákat románul tanították meg. A nyolc osztály elvégzése után édesapám megkérdezte, akarok-e magyar földön tanulni. Igennel válaszoltam. Ft. Horvát Antal és Ft. Gajdó Zoltán tanácsára és útmutatására Háromszéken kötöttem ki. A IX–X. osztályt Kézdivásárhelyen a Kantában végeztem. A XI–XII. osztályt a gyulafehérvári kántoriskolában folytattam.Ott érettségiztem negyven évvel ezelőtt. A katonaság után a Gyulafehérváron megkezdett teológiai tanulmányaim első évéről azonnali hatállyal eltávolítottak, mondván, hogy nem tanulhatunk ott, hanem menjünk a iași-i teológiára. Az eltávolításunk állami nyomásra történt. Én azonban nem mentem, hanem Csíkszeredában dolgoztam pár hónapot. Ez idő alatt a kántoriskolás el nem ismert érettségi miatt szerettem volna megszerezni az állami érettségit és újratervezni az életemet. Bekapcsolódtam a helyi egyházi közösségbe. Amikor azonban a templomi hirdetésben hallottam, hogy a gyulafehérvári teológia felvételit hirdet, jeleztem az akkori főesperes-plébános úrnak, Borbély Gábornak, hogy újra jelentkeznék. Nem volt mit veszítenem, hiszen nyilvánvaló volt, hogy igazságtalanság történt. Nagy csodálkozásomra újra felvettek. Gyulafehérváron szenteltek pappá 1989. június 25-én. – Ditróban, Szászrégenben, Óradnán és Gyergyóhodoson szolgált, 2004-től Gyimesbükk papja. Moldvai csángóként ugyan, de a gyimesi végekre valahogy mégiscsak a véreihez tért vissza, haza, és közel húsz éve értük, velük dolgozik. Milyen pluszt ad önnek moldvai csángóként a gyimesi csángó testvérek között élni, ellátni lelkészi feladatait, esetleg milyen nehézségekkel kell megküzdenie korábbi állomáshelyeihez képest? – Kalagori gyermekkori kedves emlékeim közé tartozik a „vérje” kifejezés, ami a barátság megkötésére vonatkozott, és azóta ezzel a kifejezéssel illetjük egymást. Ez teljes elköteleződést, a másiknak való segítségnyújtást is jelent. A településünkön kívüli magyar és katolikus közösségek léte mindig közel állt a szívemhez. Nem éreztem másnak magamat hát sem a székely, sem a gyimesi, sem a valamikori szász vidéken élő hívek között. Lehet, ők másnak néztek, néznek – az az ő álláspontjuk. Én azonban meg vagyok győződve, hogy közösek a gyökereink. Kedvelt érdeklődési köröm a néprajz. Csodálatos világgal, egymást átszövő és keresztező gazdagsággal találkozik az érdeklődő. Moldva, Gyimesek, a Székelyföld és pereme, ahol megfordultam, hatalmas kincsekkel és ismeretekkel halmozott el. Minden településnek, plébániának megvan a maga bejárt útja, megvannak a maga földrajzi, történelmi, gazdasági, kulturális, hitbeli nyomai. Minden plébánián, ahová kerültem, a berendezkedés után az első dolgom a levéltár megtekintése volt. Mindent átfésültem. Ismerni akartam azt a közösséget, ahová kerültem. Nemcsak egyik-másik ember ilyen-olyan véleményéből akartam megismerni őket, hanem az eddig megtett útjukat, levéltárban hagyott nyomaikat is ismerni akartam. Ez mindig nagy segítséget jelentett számomra, mert jobban meg tudtam érteni a viselkedési, gondolkodási, cselekvési és hitbeli megnyilvánulásukat. Sehol sem unatkoztam. Rengeteg feladat és megvalósítási terv kavargott bennem. Erős, szép, gyökereit és hitét ismerő és összetartó közösségekért fáradoztam. A többi erdélyi közösségektől eltérően a gyimesbükki hívek számára – bár a szórványban is lehet találkozni hasonló problémával – a legnagyobb bajt a régi rendszer asszimilációs törekvésében láttam, ami a magyar tannyelvű iskolák megszüntetésével kezdődött, akárcsak Óradnán, Radnaborbereken, Naszódon. Ma az új közigazgatási területhez való tartozás jelent nehézséget számukra, az, hogy ezzel fokozatosan a moldvai magyarokéhoz hasonló sorsra juttatják őket. Itt a falu az el nem mozdítható lelkipásztorainak köszönheti, hogy meg tudott maradni anyanyelvében, hitében, értékeiben. Ezzel a megpróbáltatással kellett szembenéznem nekem is már gyermekkorom óta. Így otthon voltam, vagyok a gyimesbükkiek gondjaiban, úgy érzem, segítségükre tudok lenni a sokakban már elferdített vagy elhallgatott igazságok helyretételében. A mesterségesen előidézett áradás hordaléka sok kárt okozott és okoz, de ügyük gyógyító és egészséges kezelése mindig megnyugtató, jó irányt jelenthet az itt élőknek. – Ha a tisztelendő úr Dani Gergely plébános 1983-ban bekövetkezett halála után több mint húsz évvel később is került Gyimesbükkbe, elődeivel, Vass Inczével, Simon Jakabbal és Albert Imrével együtt valamiképpen a Dani Gergely-féle szellemiség, lelkiség örököse lett. Mint tudjuk, ön 2013-ban Dani Gergely, az Isten és Gyimesbükk szívében címmel kiadványt is szentelt elődjének. Mi az, amit ma is érvényesnek érez ebből az örökségből, és kötelességének, hogy továbbvigyen? – Gyimesbükknek megvan a maga szép története, amelynek a kívülálló, a kutató, az átutazó csak a felszínét láthatja, ha egyáltalán látja. A gyimesbükki nép élni akarása mindig is összefűződött az Istenbe vetett hittel, ezért együtt írták a Gyimesek csodálatos történetét. A rájuk szakadt posztmodern kor a közösség megbontásával, a hagyományok, a kalákázás, a hitélet feladásával elbizonytalanította őket, az anyagiak, a hedonista világ csábításai kizökkentették őket hagyományos értékrendjükből, harmonikus életükből, de remélhetőleg csak átmenetileg, és nem végleg. Az 1989 decemberében bekövetkezett változások nyomán az itteni emberek is igyekeztek rendet teremteni, pótolni mindazt, ami addig vágyként felgyülemlett bennük – megszüntetni a lelki éhségüket. 1990 pünkösdjén az évtizedekig betiltott csíksomlyói zarándoklat újraindításánál elég volt ünneplőbe öltözni, kihozni a lobogót a templomból és megszólaltatni a nagyharangot. Isten nevében, térdhajtással, a lobogók meghajtásával, a kezükben levő csengettyűk hangjára örömmel a lelkükben indultak a hosszú útra. Nem a politika, a magamutogatás, a másik felekezet elleni tüntető felvonulás vezérelte őket, hanem a tiszta öröm, hit, tisztelet és forró vágyakozás késztette őket arra, hogy őseik nyomdokain újra útnak induljanak, és így tegyék tiszteletüket a Segítő Szent Szűznél, ami egészen más, mint csak úgy Csíksomlyóra menni. Az ősi Nagyboldogasszony-templom, akárcsak a gyimesi ember hite, halálra ítéltsége ellenére kibírta a történelmi viharokat, és ma is a Gyimesek és a Tatros völgye legrégebbi szentélyeként a maga egyszerűségében áll, és várja gyermekeit. Hogy Kontumác látogatott lett, nem a politika, nem a mellveregetés, nem a más nemzetiségűek felé való mutogatás, nem magyar mivoltunk fitogtatása váltotta ki, hanem a hit, a tisztelet őszinte megvallása, ami része népünk, nemzetünk kincstárának. Minden, ami Kontumácban történt és történik, az a gyimesi ember szívében rejlő természetes igény: igény az áhítatra, az imára, ami hozzátartozik mindennapi életéhez. A vérüket hazáért ontó hősökre, a szabadságért küzdő vezérekre való emlékezés, az emlékoszlopok, fakeresztek, faragott kapuk a lelkileg kiéheztetett gyimesbükkiek igényéről beszélnek, amit meg akarnak osztani a nagyvilággal, egyben figyelmeztetve, hogy: „Vigyázzon mindenki arra a dalra, amely a lelkében van!”. A gyimesbükki ember minden évét a sok munka mellett a rengeteg szép ünnep teszi örömteljessé és felejthetetlenné. Ebből tudott és tud erőt meríteni. – „A közösség ereje abban rejlik, hogy mennyire tud egészséges, közösségépítő forrásokra, gyökerekre találni” – fogalmaz Gyimes című monografikus igényű könyvében (2014, Csíkszereda). Az ön tizenhét év alatt kifejtett tevékenysége – nyilván nem egyedül, hanem segítőkész munkatársaival együtt – nem csekély szerepet játszott és játszik abban, hogy a gyimesbükkiek, a Gyimes völgyében élők és a Kárpát-medence magyarsága megtalálja ezeket a közösségépítő forrásokat. Ha számvetést kellene készítenie szerteágazó tevékenységéről, mit mutatna ez a mérleg 2004-től 2021-ig? – Vesztegzár, vagyis Kontumác a Gyimesek egyik leggazdagabb lelki, szellemi, történelmi, földrajzi kis szigete. Az elcsendesedésen keresztül érezhető a kegyelmi élet vonzása. Érdemes jónak lenni, érdemes a jóért áldozatot hozni, érdemes a Nagyboldogasszony szentélye közelében lenni, érdemes a bölcsek barátjának lenni. Annyi belső szépség van, amit csak a bölcs tud meglátni a romos épületben. Erről tanúskodik a hit kapuja és erről a megmaradás oszlopai, a Márton Áron keresztút, az 56-os kereszt, az emlékhely domborműve és az egyes gránitkőbe vésett idézetek, valamint a győzelmet hirdető kereszt. Az elcsendesedés hatszékes asztala pedig egy kis pihenésre vagy beszélgetésre várja az arrajárókat, arra buzdítva őket, hogy új utakat keressenek a zord és igazságtalan történelmi idők jóvátételéhez. Amíg ugyanis nincs jóvátétel, megbékélés, nincs lehetőség a szárnyaló életre. A kontumáci templom és környékének megmentése, kiépítése a mindenkori vezetőink feladata. Mi elkezdtük! Sokat látott ez a hely és vidék! A sok látogató szellemi és lelki erőt merít ezen az ősi helyen. A háborúkban és a környéken elesett hősök emlékhelye. Főegyházmegyénk ezeréves múltjára emlékeztet a millenniumi kereszt, a tíz fenyőfa pedig a Szent István által alapított püspökségekre. 2012-ben került sor a Gyimesi Kálvária megáldására, amit fr. Tímár Sándor Asztrik ferences szerzetes és Tamás József püspök úr végeztek. A kálvária a plébánia udvaráról indul a Rákóczi-kőig. A stációk fakeresztjei kőre helyezett domborműveken állnak. Xantus Géza csíkszeredai képzőművész alkotásai. A hit kapuja és megmaradásunk oszlopai egy 2013-ban megálmodott lelki ösvény részét képezik. Az ösvény átvezet a hit kapuján. Az oszlopok és keresztek megmaradásunk útját tárja szemünk elé. 2016-ban Márton Áron keresztúttal gazdagodott Kontumác. A zarándokot és a turistát szólítja meg, hívja egyik oszloptól a másikig, egyik kereszttől a másikig vezeti, így ismertetve meg vele a püspök emberségének, szentségének és tanításának a mélységét. A plébánia udvarán található a 90 évvel ezelőtt, a templom alapkőletételekor állított, később megerősített és felújított emlékkereszt, amelyet négy, domborművel ellátott emlékkő vesz körül, a köveket pedig lánc köti össze az elnyomás szimbólumaként. A négy dombormű Erdély négy, Gyimesbükkhöz kötődő püspökének, gróf Majláth Gusztáv Károlynak, Márton Áronnak, dr. Jakab Antalnak és Bálint Lajos érseknek állít emléket. Hálánk jeléül a kereszten olvasható azoknak a 20. századi lelkipásztoroknak a neve, akik megálmodták a templomot, szolgálták Istent és a híveket. A kereszt, a kövek, a domborművek a győzelemről, az életről, a minket és minden embert szerető Istenről beszélnek. Ezen a megszentelt helyen van eltemetve Dani Gergely esperes-plébános úr az ő jó munkatársával, Schuszter Vince atyával együtt, aki azt hagyta hátra, hogy mellé temessék. Dani Gergely atya édesanyja húsz gyermeket szült a világra. Egyet még örökbe fogadtak. Emléktáblát állítottunk hát a szülei emlékére is. Napjaink legdrágább kincse a gyermek. A Dani család kincsként vállalta az életet, és ebben a tudatban nevelte őket. 2017-ben, Szent László évében Kóka Rozáliának köszönhetően a Szent László Gyimesben című könyvvel gazdagodtak a gyimesiek, különösen a mesemondó kisiskolások. A Mária Út szellemi, lelki és történelmi ismeretek gazdagságával tölti fel az útra induló zarándokokat: Kontumáctól Ugrán keresztül a széphavasi kápolnáig, majd a Szent László-emlékhelyen és Csíkszépvízen át a Csíksomlyói Segítő Szűz szentélyéhez vezet. 2017–2018-ban Magyarország kormánya támogatásával felújítottuk a templomot, a közösségi házat, a kántori lakást. A közösségi ház községünk egyik legimpozánsabb épülete lett. A gyimesiek jelenéről, hitéről és a koronavírus-járvány idején tett fogadalmáról árulkodik a 2020-ban felállított székely kapu, amelyen Szent István király Imre fiához intézett intelmeiből származó idézet áll: „Aki a bölcsekkel jár, a bölcsek barátja lesz!” Gyimesbükk ugyanakkor Jézus szíve tulajdona. Évtizedes álom vált valóra azzal, hogy ugyanebben az évben kis kápolna épült, sziklára épített szentély. A fogadalmi kápolna harangja becsengi a völgyet, emlékeztetve 300 éves ittlétünkre. Az Isten dicsőségét teszi láthatóvá örök időkre az egész falu előtt, a jövő és a bizalom jeleként. – Közösségformáló munkásságának évente fontos pillanata, hogy gyimesbükki híveivel elzarándokol Csíksomlyóra. Fogalmazhatnék úgy is, hogy Lujzikalagorból Gyimesbükkön át Csíksomlyóra vezet az út. Mikor járt először Csíksomlyón, és milyen tapasztalat volt az a gyerek vagy a fiatal felnőtt számára? – Gyermekkorom Lujzikalagorját a csíksomlyói pünkösdi búcsú mindig lázba hozta. Az erdélyi falurombolás idején, a moldvai magyarság létét feledtetni akaró időszakban, amikor még a szótárból is törölni akarták a nevét, az Istenben bízó nép tette a dolgát. Hallgatott a belső, hívó hangra, és indult Csíksomlyóra. Az 1970–1980-as években megnövekedett Kalagorban a búcsúra utazók száma. Igaz, nem lehetett dobra verni, de mindenki megtalálta a módját, hogy tiszteletét tegye a Segítő Szent Szűznél. Ez volt az első hosszabb út, amit kisiskolásként édesanyámmal és édesapámmal megtettem. Az akkor épült gyimesbükki Dani Gergely-templom impozáns képe, a Tatros völgye, a Gyimesi-szoros, a Rákóczi-vár, a cserepes fedelek, a gólyák, a háromnapos csíksomlyói tartózkodás, a keresztút végzése, a kápolnák, a kegytemplomban éjjel-nappal végzett imádság, a Szent Erzsébet-kép előtti, fáradtságtól kimerült szunnyadozás, az utolsó vacsora képének egészen közelről való szemlélése, a liturgia és a szentbeszéd mind mély nyomot hagytak bennem, és elszakíthatatlan kapcsolatot teremtettek köztem és Csíksomlyó között. Most gyimesbükki plébánosként mélyen megérint a búcsúsok péntek délután három órakor történő útra indítása a kontumáci Nagyboldogasszony-templomtól. Kalagorból az édesapám állította Csíksomlyói Szűzanya-szobortól indulnak útnak ma is jó néhányan. A csíksomlyói búcsúba mindenki a maga áldozatával és távolságával érkezik a Szent Szűzhöz, ahol a hívek egymásban testvérre találnak. A moldvaiak az archaikus imáikkal, egyedüli küzdelmükkel, a három gyimesi település zarándokai pedig a patakok országából hagyományaikkal, hitvilágukkal érkeznek a kitaposott zarándokúton a Szűzanyához. – Ha a járványügyi helyzet miatt sok minden megváltozott a csíksomlyói pünkösdi búcsút illetően is, az nem, hogy mindenki zarándokként érkezik a székelyek és a csángók Nagyasszonyának szentélyébe. Az ön státusa 2021-ben mégis kissé más: tisztelendő úr a búcsú egyetlen meghívottja, mert az ünnepi szentmise szónoka lesz. Hogyan fogadta a kegyhely őreinek, a ferences szerzeteseknek a felkérését, különös tekintettel arra, hogy – ha nem tévedek, a búcsú történetében először – moldvai csángó ember szólhat a világ magyarságához? – A Csíksomlyói Segítő Szűzanya nagy kitüntetésének és megtisztelőnek érzem a csíksomlyói kegyhely őreinek a felkérését. Első gondolatom az volt: miért én, mit akar általam a minden magyar szívet és ide látogató hívő embert megérintő Segítő Szűz üzenni népemnek? Úgy gondoltam, nem mondhatok csak úgy egyszerűen nemet a felkérésnek, mert ez nemcsak nekem szól. Az igen elsősorban a Szűzanyának szól és a most 90 éves édesapámnak, akinek köszönhetően kisgyermekkoromtól járhattam a somlyói búcsúra, és ahol mindig nagyon boldog voltam. Itt imádkoztam, és az édesanyám által kiválasztott Szent Erzsébet-oltár alatt a fáradtságtól szétesve itt aludtam át az éjszakát. Erre az oltárra azóta is szent helyként tekintek. Döntésem igen édesapám Mária-tiszteletére, aki a kalagori Korhán utca kereszteződésében a szászrégeni Jorga Ferenccel egy kétméteres, öntött kőből készült Segítő Szűz-szobrot állíttatott, mert mindig a közelében akarta tudni az általa nagyon tisztelt Szűzanyát. És igent mondtam azért is, mert nem tudok arról, hogy a madéfalvi veszedelem után Moldvába szakadt népünk sarjából valakinek lett volna lehetősége ünnepi keretek között hirdetni az örömhírt a szíveket összegyűjtő és megtisztító szent helyen, Csíksomlyón. – Mint ismeretes, 2007 óta második székelyföldi pünkösdi zarándokhely lett Gyimesbükk, a kontumáci szabadtéri oltár, turisták, zarándokok ezrei látogatnak el az ezeréves határhoz a csíksomlyói pünkösdszombati búcsú utáni napon. Kik indítványozták annak idején, milyen igény hívta létre ezt a második zarándoklatot? Hogyan látja: inkább a helyiek különféle igényeinek tesz eleget, vagy a Csángóföldre látogató magyarországi, Erdély vagy a Partium különböző vidékeiről érkező turisták, zarándokok identitásgyakorlatának a megnyilvánulása? – A kontumáci templom a vidék egyik legrégebbi temploma, amely épen maradt. A vesztegzár többi épülete mind romba dőlt, és benőtte a bozót, illetve feltöltődött, és kaszálóvá vált a romok fölötti rész. Kontumác sok épülete ilyen sorsra jutott, főleg a plébánia jelenlegi helyére költözése után. A régi rendszer pusztulásra ítélte, mert egy régi, letűnt világról beszélt az egész létesítmény. 1982-ben, a plébánia fennállásának 200. jubileumi évfordulóján nem engedtek senkit a templom közelébe. Sokan még ma is felemlegetik Dani Gergely esperes urat, aki a plébániatemplomban az évforduló napján a szentmise szentbeszédében kikelt magából, és nagyon kemény hangon néven nevezte az árulókat, elmarasztalva a tiltást. 2004 után kinevezett gyimesbükki plébánosként jobban megismerve a helyet, élményként éltem meg a kontumáci Boldogasszony-templom létezését, a csodával határos megmaradását. Lassan elkezdődött a lelki építkezés: gyakrabban végeztünk szentmisét, a búcsú előtti lelki napok, a Gyimesek völgyi hívek hetvenkét órás szentségimádása, a búcsú napján tartott lelki és népi hagyományos programok önmagunkra találásunkat segítették. Az őrház felújítása, az ezeréves határ, az átkelő, az ősi kontumáci templom és a Rákóczi-vár, illetve a lelki programok biztosítása vonzóvá tették Gyimest. A pünkösdi búcsúsok lelki, szellemi, történelmi, néprajzi, földrajzi ismereteinek a gyarapítani akarása, valamint a gyimesiek hitvilága és sajátos hagyományaik, nem utolsósorban a vendégszeretetük vonzza a zarándokokat és a turistákat. Én személy szerint Isten adományának, kegyelmének tekintem, hogy az évszázados elnyomás és beolvasztási politika igazságtalansága aluli felszusszanásként létrejött ez a lassan önmagát túlnövő lehetőség. Ezzel a népi és isteni lehetőséggel szemben ők is tehetetlenek. A farizeusi Európai Unió előtt magamutogató és törvények, jogok biztosításáról hazudozó világában jött az Isten mindent felülmúló kiútja és ajándéka. A Csíksomlyói Segítő Szűz adománya ez a gyimesieknek és az egész magyarságnak, rávilágítva arra, hogy soha nincs minden elveszve, a hit megtisztítja önmagát a rá tapasztott hazugságtól. Ez a remény és hit éltet a moldvai magyarsággal kapcsolatban is. Előbb-utóbb az isteni alapból forrásozó élet kidobja magából a hamis tudatot. Nagy áldás, többlet, ajándék Gyimesnek, amire sokan félve tekintenek, de azt gondolom, az irány jó, és hiszem, hogy mindenki felnő hozzá, félretéve minden dezinformációs hangot, önmaguk belső és tiszta, Istentől jövő hangjára figyelve. Nagy áldás és meghatározó tapasztalat a külföldieknek vagy az Erdély más vidékeiről érkezőknek, hogy itt ünnepelhetnek. Egy hölgy könnyezve a következőre kért: „Nagy tisztelettel kérem, ne engedjék, hogy ez a szép hagyomány és hitvilág kivesszen! Gyermekkoromban nálunk is így volt, most üres minden, és lehetetlen bármit is összehozni.” Persze vannak magukat hitetlennek nevező személyek, akik a mának élnek, de mégis, még ők is megcsodáljak az önzetlenséget, élvezik, és szinte követelik az ingyenes erdélyi, gyimesi vendégszeretetet. A gyimesbükki zarándokhely az egymást átjáró és egymást erősítő, segítő, gyönyörű környezettel rendelkező, a lelki-szellemi-testi feltöltődés színhelye. – Utolsó kérdésem valamiképpen az előző tágabb kontextusba helyezése is kíván lenni. A Gyimes című könyve befejezésében Ilyés Zoltán nyomán a következőképpen fogalmaz: „A Gyimesbe látogató egy sajátos nemzetpolitikai mnemonikus térbe kerül, amelyet a helyiek szélesebb rétegeit közvetlenül nem érintő kisajátítási diskurzus és emlékezetversengés jellemez. (…) Ez a kép a gyimesi csángóságot egyfajta kulturálisan megőrző reliktum, nemzetpolitikailag pedig őrálló, gyepűőri szerepben ábrázolja, nem reflektál a térség multietnikus jellegére, és magyar identitást, kitartást kér számon, vár el és lát ott, ahol ez nem feltétlenül várható el, nem látható, és soha nem is teljesült maradéktalanul.” Mi a véleménye, lehet-e, s ha igen, hogyan lehetne korrigálni azt a kisajátítási diskurzust, amely hamis narratívát teremt a csángóságról (akárcsak a székelységről) annak reális helyzetéhez képest, és mi lehet az az optimális elváráshorizont, ahonnan helyesen láthatnák, értelmezhetnék a csángóság identitását, azt a kulturális-etnikai interferenciazónát, amely románok és székelyek/csángók között képződik? – A határon jobban érződik az idők és a politikai szelek hatása. Egyesek szeretnék maguknak kikiáltani és megszerezni a győzelmet. Ez politika. A valóság az emberek szívében van. Itt, a határon megtanultak az emberek a saját világukban élni. Nagyon sok egészséges lélek van. Van egy pár megfertőzött is. Ez már betegség. Gyógyítani kell a szentséggel, a széppel, az értékkel, a pozitív gondolkodással. Naponta hinteni kell a jó magot, és nem szabad belefáradni. A rosszra, az idegeskedésre, a pletykára egyetlen pillanatot sem volna szabad áldozni. Elvesztegetett energia, szent időnk pazarlása. Csak a jóval, a széppel szabad foglalkozni, azzal kell törődni! Tenni kell a feladatunkat, mert csak hiteles életünkkel, programjainkkal, a kitartásunkkal tudjuk megfékezni azokat, akik félre akarják vezetni az embereket. A kitartás pedig előbb-utóbb érvényt szerez magának, megtermi gyümölcsét.