Egyáltalán nem helytálló azt állítani – begyepesedett agyra vall –, hogy Európának nem lehet a jövőben több vagy kevesebb állama, mint ahány most van. Azt hallani, olvasni, hogy Madrid és Barcelona között annyira elmérgesedett a viszony, hogy a spanyolok érvénytelenítik a katalán népszavazás eredményét és feloszlatni készülnek a katalán parlamentet és elcsapják a kormányt. Van Spanyolország alkotmányában egy olyan passzus, amely leírja, hogy mit jelent az, hogy spanyol alkotmányos monarchia, s milyen tettek minősülnek államellenes cselekedetnek, melyek azok a veszélyek, amelyek a most fennálló államforma integritását aláássák. Minden ország alaptörvényében találunk ilyen bekezdéseket és alapelveket. Nem is ezzel van a baj, hanem az EU hozzáállásával, amely belügyként kezeli, s az illető ország vezetésére bízza, hogy rendezze a regionális problémákat. Ez a struccpolitika egyáltalán nem üdvös, hiszen ez az államszövetség – amelybe nagy reményekkel mi is beléptünk –, főként annak egyik szerve, az Európai Bizottság, amely ugyan nem egy választott, hanem lojális emberekből álló, kinevezett testület, teljesen más szinteken, de folyamatosan beleszól az országok belügyeibe. Elsősorban gazdasági téren, de a menekültválság kapcsán is. Vannak olyan problémák, amelyeket a 27 vagy 28 szövetséges ország közös vezetése képtelen kezelni, vagy éppen maga az államszövetség okoz a nem éppen következetes kül- és belpolitikája révén. Az üzlet az nagyon fontos. Az EU cégként kiválóan üzemel, benne a multik tarhálnak és szétverik a helyi struktúrákat, teleszórják konténerekből összerakott logisztikai központokkal a helyet, de úgy, hogy a szó szoros értelmében attól, amiatt koldulunk, s úgy járunk ezekbe a hipermarketekbe, mint elődeink a templomba. Mintha a többi nem is lenne fontos. Mintha nem létezne olyan közösségi szoftver, amely összeköt és egyben tart. Egyébként nincs. Tényleg nincs. A pénzen és a pillanatnyi anyagi érdeken túl nincsen olyan szövete az EU-nak, nem mutat fel olyan típusú kohéziót, amelyben élni kell és lehet. Biztonságban. Jövőképpel. Nyilván. Egy gyáva és önfeladó rendszernek nem lehet biztos a jövője. Ami biztos, az maga a homály és a dekadencia. Gondolni sem merek arra, hogy mi lesz itt húsz év múlva, mi lesz majd Nyugat-Európa híres metropoliszaiban, amikor ellepik őket teljesen azok a beilleszkedni képtelen hordák, amelyek most fejlődnek a tudatlanság szociális emlőin, s amelyek azonnal megteremtik – senkit sem kérdezve – azokat a gettókat és enklávékat, amelyekben a saját törvényen kívüliségük tobzódhat és működhet. A legújabb híradások arról szólnak, hogy Lombardia és Velence nagyobb önállóságot szeretne Rómától elnyerni. Olaszország sem egységes és korántsem oszthatatlan nemzetállam, törésvonalak mentén jött létre másfél évszázaddal ezelőtt. Nagyobb gazdasági önállóságot és beleszólást kérnek a menekültügyi problémákba. Miért lenne ez a mai forma örök? A Római Birodalom sem maradt fenn az idők végezetéig, miközben benne Róma, az Örök Város megtelt a barbárok utódaival, akik teljes értékű polgárjoggal élhettek benne. Azt a birodalmat a multikulti verte szét, amelyet épp azért engedtek be, hogy fenntartsa ideig-óráig a struktúrákat. És magunkhoz visszatérve. Nem tűnik túl rózsásnak a helyzetünk. Érdemes ébren tartani a továbbiakban is a sajátosság gondolatát és a nagyobb autonómiaigényt. Nem lesz könnyű dolgunk, mert a többségi politikum elhatárolja magát az északolasz és a katalán gondoktól, megosztó és bomlasztó jelenségnek tartva mind a kettőt. Egyébként Carles Puigdemont – még hivatalban levő – katalán elnök felesége Marcela Topor román, vagy ahogy elegánsabban fogalmaznak: román származású. Mi lesz – tegyük fel – fél év múlva, ha Puigdemont marad, s Johannis fogadja a katalán elnöki párt? A diplomácia teszi majd a dolgát, és szépen kisimulnak a nézeteltérések. Szép lesz minden az EU kék csillagos ege alatt. De mi lesz velünk? Simó Márton