Hirdetés

Miért kellene politizálnunk?

Kiss Előd-Gergely
Becsült olvasási idő: 2 perc

Fogalmam sincs. Ez jutott eszembe kapásból amikor a címben feltett kérdésre kerestem a választ. Nem véletlenül. Nekem sem fűlik a fogam hozzá. A politikához ugyanis rengeteg negatív jellemzőt társítunk. Értelmiségi körökben is gyakran eltartott kisujjal szokás róla beszélni. A politika ugyanis csúnya dolog, meg piszkos is, nem akarunk hozzáérni. Hogyisne, hogy utána órákig mossuk az összepolitizált kezünket!
Teljes mértékben érthető a viszolygásunk. A hatalomért folytatott küzdelem legalább olyan kemény dolog, mint a ketrecharc. Igaz, utóbbi sokkal őszintébb sportág. Ott csak akkor érheti hátba támadás a küzdő feleket, ha szándékosan hátat fordítanak egymásnak, de még akkor is egészen biztosak lehetnek benne, hogy melyik irányból érkezik a támadás, ahogy a támadó fél kiléte sem rejtély a számukra.
A közéletről sajnos ugyanezt nem lehet elmondani. Ott bizony előfordul, hogy valakit a saját táborából ér támadás. „Mondogatják, hogy támogatlak, aztán egyszer csak hátba támadnak” – panaszolta egy ízben egy fiatal erdélyi magyar politikus. Természetesen magánjellegű beszélgetésen mondta ezt, nyilvánosan egy politikus sem fog ilyent mondani, elvégre pártfegyelem is van a világon. Amikor ilyesmit hallok a politikusoktól szinte pavlovi reflexként az Igenis, miniszterelnök úr című brit szatirikus sorozat jut eszembe. Az egyik epizódban Bernard Wooley, a miniszterelnök személyi titkára nem érti, hogy Sir Humphrey Appelby, a dörzsölt államtitkár miért támogat egy olyan politikust, akiről korábban azt mondta, hogy ki nem állhatja. „Ahhoz, hogy valakit hátba tudjunk szúrni, előbb mögé kell állni!” – jött a válasz.
Kevés szerethető dolog van az aktív politizálásban, valóban. Noha Fülig Jimmy (Rejtő Jenő legendás regényhőse) szerint nem is olyan nehéz uralkodni, csak trónhoz jusson az ember, ebben a nagy tolongásban.
Persze megvan a buktatója annak is, ha tudatosan távol maradunk a közügyek nyilvános megvitatásától. Természetesen jóval kényelmesebb kimaradni belőle, de ennek sajnos ára van. Mégpedig az az ára, hogy olyan emberek kerülhetnek így hatalomra, akik nem feltétlenül a legalkalmasabbak annak gyakorlására. (Tudom, tudom, már megint túlzásba vittem az eufemizmust. De amondó vagyok, inkább legyen az ember modoros, mint modortalan.) Sajnos számos példa volt már arra a történelemben, hogy a társadalom csendes többsége pórul járt, mert olyan szélsőséges hangadókat engedett hatalomhoz jutni, akik aztán a fejükre ültek és romba döntöttek egy-egy országot vagy akár többet is. Például úgy, hogy háborúba vitték.
Az veszélyes ebben, hogy szinte észre se vesszük, hogyan történik, mint az a bizonyos béka, aki mit sem sejtve fő meg a lassú tűzön melegített vízben. Így jártak például a két világháború között a németek a nácikkal. Az a vonzó egyébként a szélsőséges nézeteket valló pártokban, hogy világos, egyértelmű válaszokat adnak valamennyi közéleti kérdésre. A végtelenül leegyszerűsített világképük erőfeszítés nélkül megérthető és kényelmesen befogadható, ha épp nincs kedvünk gondolkodni.
A félreértések elkerülése végett: nem azt akarom ezzel mondani, hogy meg se hallgassuk az ilyen nézeteket hangoztatókat, mert a szabad véleménynyilvánítás joga nekik is jár. Ám ebbe a véleményszabadságba a nyílt uszítás, egyének vagy közösségek halállal fenyegetése nem fér bele! Ahogy az sajnos nálunk, a kies Székelyföldön is előfordult, amikor egy felelőtlen szélsőséges politikus halálát kívánta egy újságíró kollégának.
Egyáltalán nem szükséges, hogy egyetértsünk, amikor közös ügyeinkről vitatkozunk. Megtehetjük, hogy szenvedélyesen érvelünk, hirtelen felindulásból akár el is küldhetjük egymást melegebb éghajlatra (noha ezzel csak annyit érünk el, hogy levezettük a feszültséget, de közben semmilyen gondot nem oldottunk meg). Ez belefér. Az uszítás nem!
Ezért kell (legalább néha) szót emelnünk, amikor hasonló esetekkel találkozunk. Bármennyire is piszkos a politika, bármennyire is mérgezett a közbeszédet uraló légkör, nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy teljesen kimaradjunk belőle. Illetve dehogynem! De annak hosszú távon mindig megisszuk a levét.



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!