Mielőtt megfulladnánk a kökénytől

„Kenyeret viszem kaszásnak, kaszás ad szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem macskának, macska ad csiliszt, csiliszt viszem cipésznek, cipész ad cipőt, cipőt viszem koszorúsnak, koszorús ad koszorút, koszorút viszem fának, fa ad nekem ágat, ágat viszem kútnak, kút ad nekem vizet, vizet viszem Pitykének, mert mindjárt megfullad a kökénytől.” Ugye, hogy mindannyiunknak ismerős Pityke és a kakas meséje? No, valahogy így képzelem a mi mesénket is, azaz erre a történetre hasonlít az országunkban való összes ügyintézés. Már egy ideje fokozott figyelemmel követem a medvehelyzet alakulását. Jól emlékszünk, volt olyan időszak, amikor a környezetvédelmi tárca vezetője a többszöri meghívás ellenére sem jött el megyénkbe, hogy tájékozódjon a nagyvad és az ember közötti konfliktusról. A medvepolitika helyett inkább struccpolitikát alkalmazott. Aztán abba a szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy Hargita megyei politikus került a szaktárca élére, aki pontosan ismeri az itteni helyzetet. No de tudjuk azt is, hogy egy fecske nem csinál tavaszt, főleg ellenszélben. Aztán reménysugárként csillant fel valamennyiünk szemében a július végén elfogadott 2021/81-es sürgősségi kormányrendelet, amely szerint azonnal eltávolítható minden olyan medve, amely a településeken veszélyezteti a lakosságot. Közben telt-múlt az idő, a medvék beköltöztek a kukoricásokba, a településekhez közeli rétekre, gyakran megfordultak kapuink előtt, egy-két személyt súlyosan vagy kevésbé súlyosan megsebesítettek, számos háziállatot elpusztítottak, és jelentős károkat okoztak a mezőgazdasági területeinken is. Már azt is megszoktuk, hogy ha kell, ha nem, szól a RO-ALERT, amelyet lassan senki sem vesz komolyan, illetve a riasztás következtében beindul a katasztrófaturizmus. Sokunkban feltevődik a kérdés: meddig mehet ez így tovább? Ki tudja?! Azt látom, a sürgősségi kormányrendelet gyakorlatba ültetése sem egyszerű. Ahogyan a polgármestereknek tartott tájékoztatón kiderült, az alkalmazása is hasonlít a fent idézett meserészlethez. Hiszen ha medvekonfliktus van, és nincs a közelben a szerződött vadásztársulat illetékes munkatársa, akkor nem biztos, hogy egy másik közbeléphet; s ha igen, akkor annak hogyan maradjon törvényes nyoma; ha találnak állatorvost, aki jogosult a nagyvad elaltatására, akkor nem biztos, hogy pontosan meg tudja célozni az altatólövedékkel a medvét, és így tovább. Mindeközben lehet, hogy a nagyvad nem fullad meg
a „kökénytől”, csupán pofon vág néhány útjába kerülő személyt. Ha netán mégis sikerül alkalmazni a kormányrendeletet, közel sem leszünk a probléma megoldásához. Bizony, bizony, nem irtottunk ki és nem költöztünk be mindenhol a medvék élőhelyére. A túlszaporulatot többek között az is bizonyítja, hogy alig egy-két évtizeddel ezelőtt az esztenákon is csak elvétve garázdálkodott a nagyvad. Kirándulás és gombászás közben elegendő volt egy fütyörészés vagy egy-egy nagyobb üvöltés a jelenlétünk jelzésére, és eloldalgott a medve. Napjaink­ban már járműveink zajára sem távolodik, sőt annyira megváltozott a viselkedése, hogy inkább megközelít bennünket.
Nagyon sokszor arra biztatják politikusaink a külföldön dolgozó fiatalokat, hogy jöjjenek haza, itthon alapozzák meg jövőjüket. Jómagam is ezt támogatom, de kérdem én, hogy egy ilyen tökéletlen országban, amely a nagyvadak ügyét sem képes megoldani, mi a csábító?! Mert egyáltalán nem vagány az, hogy a jó pár évnyi külföldi munka során összekuporgatott pénzből épített ház udvarára bejár a medve, ne adj’ isten, az udvaron megsebesíti a gyermekeket, ugyancsak a külföldön spórolt összegből vásárolt mezőgazdasági területeken károkat okoz. Abszurd, hogy milyen világot élünk! A tehetetlenség és a tökéletlenség országában lakunk, ahol semmi sem bürokráciamentes, ahol mielőtt megfulladnánk a magas áraktól, adóktól, azaz a „kökénytől”, lehet, hogy előtte megesz a medve. Mi, székelyek a találékonyságunkról is híresek vagyunk, elődeink ennél nehezebb időszakokat is túléltek. Biztos, hogy egyszer ennek a helyzetnek is vége lesz, és a napjainkat megkeserítők is kapnak egy-egy pofont (jó nagyot), ha nem is a medvétől, de legalább az élettől.

Biró István