Mi van veled, Székelyföld?

Mesélj a csendről, bennem üvöltés van és félelem!
Milyen, ha elém jön a Vég, ha elfogyott az Élet,
s mindenből elég?
Milyen lesz ott, mire azt mondtad: Haza, túl
a Tündérkapun; ez lesz a Tündérek otthona?
Csend lesz ott, s hangtalan szavak? Lesz-e sok,
őrült, táncos pillanat?
S meddig tart ott az életünk?

Ady Endre

Nos, nehéz bármit mondani, lehet bárkit hibáztatni, de egyre nehezebb, nagyobb teher a sok fájdalommal élni. Fiatalok, kik koravénekké értetek, mi van veletek?… Többé miért nem hisztek? Sok kérdés, annál több értelmetlennek tűnő szenvedés, sírás és kétségbeesés minden irányban. Kötél, vagy vonat, válasszatok! És ti, óh…, ti, együgyű barmok, kik velem együtt tékozló gyermekei vagyunk a Mennyben Lakónak. Választotok, s utánatok hiátus, boldogtalan és vérző szívek. Tőletek – kik maradtatok – a mérhetetlen veszteség ellenére csak azt kérem, érezni meg ne szűnjetek. Ugyanis nem akármilyen, hanem – szülői, rokoni, baráti –  fájdalomtól túlcsordult és elgyötört dobogó, eleven, véresre sebzett szívvel gondoljunk rájuk. S most újra ti következtek. Bátrak vagytok, ugyanakkor, nem kevésbé balgák. Mondják… „Nem szabad szidni, aki elmúlt!” De hallgatni róla merő fájdalom. Mit tegyen az, kit hátrahagyott a csapás, némán szenvedjen tovább? Tenni nem lehet semmit, csak a sírokat zokogva, könnyekkel beborítani. Hát mi van veled, Székelyföld?! Hazám s bölcsőm, mely ápol, s… Vigaszra nem talál a fi atal, gyönyörű hazám, áldalak és átkozlak, hogy a fi atalnak esélyt nem adsz! Vagy tán az esélyt nem kéri a bús fi atal, s akkor minden világos, csak Székelyföldet borítja sötétség és gyászszalag. Bűnösök között cinkos a hallgatag, tehát csendben írok, s nem ítélkezem. Csupán keserűségemben emlékezem! S kitartást nektek, elbukott angyalok, kik a földi létből kihaltatok. S mi, akik itt maradtunk harcosok, a reményt ne engedjük, hanem szorosan markoljuk!

Mesélj a csendről, mert bennem üvöltés van és félelem.

Vlaicu Lajos