„Utódaink nem csak testünkből származnak, hanem szellemünkből is” (Illyés Gyula) A Kárpát-medencei magyarság XXI. századi helyzete, gazdasági-művelődési, illetve szellemiségi állapota egyenes következménye és öröksége az előző 1100 év történelmünknek. Ha azt vesszük, hogy minden csapás, megpróbáltatás ellenére még mindig vagyunk, azt is mondhatjuk, jogosan, hogy az elmúlt millecentenáriumi időszak egy sikertörténet. De ha összehasonlítjuk más népek, nemzetek ugyanazon időszakban elért eredményeivel, ha tárgyilagosak tudunk lenni, azt a következtetést kell levonnunk, hogy lemaradásunk szinte minden társadalmi mutatóban igen jelentős. Ne menjünk messzebb, csak Ausztriáig, Svájcig, Németországig. Hányatott történelmünket vizsgálva politikai vezetőink többsége külső körülményekre hivatkozva magyarázzák a történteket. Ha figyelmesen szemléljük eseményeinket, az tény, hogy azok a döntések, amelyeket a többség meghozott, többnyire hibásak voltak, még inkább tragédiákat hoztak a nemzetre. Ugyanakkor azok a javaslatok, amelyeket a kisebbségben lévő ellenzék tett a politika asztalára, utólag bebizonyosodott, hogy az lett volna a helyesebb döntés. Ha helyzetünket például csak nemzeti ünnepeink szempontjából vizsgáljuk, egészen szembeötlő az a helyzet, hogy ünnepeink egy kivétellel a nagy felbuzdulásra és az utána következő bukásra emlékeztetnek. Néhány alapvető kérdést teszek fel: az Árpád-ház kihalása után miért nem alakult ki egy új magyar királyi dinasztia? Miért nem sikerült kivívnunk függetlenségünket az elmúlt 400 év alatt, habár többször volt kedvező történelmi körülmény: pl. Mária-Terézia idejében, a napóleoni háborúk idejében, és a kiegyezés helyett a függetlenséget is választhattuk volna. Állami függetlenséget az első világháború kimenetele hozott a ránk erőszakolt békediktátum eredményeként, a szétszaggatottság után megmaradt országnak. Mi az oka annak, hogy mind a két háborúban nem sikerült időben irányt változtatni, menteni a menthetőt, csökkenteni ezáltal a veszteségeinket? S még egy kérdés, talán a legfontosabb: jó 300 évig a Habsburg-kormányzás alá tartoztunk, mégis hol van ma Magyarország Ausztriához képest? Azt gondolom, hogy az elmulasztott lehetőségek jól mutatják a magyar politika, az egész társadalom szellemiségi helyzetét, azt az értékrendet, amely meghatározta a közgondolkodást. Feltehetjük a kérdést, milyenek is vagyunk mi, magyarok? A kérdések megválaszolására figyelmesebben kell újraértékelnünk alkotó nagyjaink észrevételeit, mint pl. Babits Mihály: „Köztudomású, hogy a szabadság népe vagyunk, de javíthatatlanul egoisták”. Szabó Magda: „Mi teljesen alkalmatlanok vagyunk közösségi érzelmekre”, vagyis képtelenek vagyunk közösségben gondolkozni, következésképpen cselekedni. Gondolatmenetem folytatásaként bátorkodom kijelenteni, hogy a honfoglaló magyarság jó lépéshátrányban volt a már korábban letelepedett európai népekhez képest, és az azóta eltelt 1100 év, de különösen a XX. század sorsformáló eseményei szomorúan bizonyítják, hogy e hátrányt nem sikerült lefaragnunk, de még hangsúlyosabbá vált, ha a honfoglaláshoz elegendő volt a többnyire nyers erő, de a későbbi századok kihívásainak a magyarság nem tudott kellően megfelelni, ellenállni, mivel az erő nem párosult kellő tudással, és ahogy a történelmi idő felgyorsult, úgy veszteségeink gyakoribbá és nagyobbá váltak. A legnagyobb pusztulást mégis nem a háborúkban, hanem békeidőben értük. A szocialista rendszer 40 évének szomorú, tragikus mérlege a hatmillió elkapart magzat. Az önpusztítás eme bűnét nem lehet csak a vezetésre vagy a rendszerre hárítani. Az egész nemzet nemtörődöm belenyugvása a felelős. Fajtánk több évtizednyi, nagyon rossz születési statisztikája elsősorban öntudati tényezővel, egyszóval szellemiségével magyarázható. Ady Endre észrevétele: „valahol utat vesztettünk”. Azt gondolom, az első útvesztés akkor történt, amikor Szent István királyunk megparancsolta, hogy minden tíz falu építsen templomot, de nem parancsolta meg, hogy ha nem is minden ötödik, de legalább minden tizedik templom mellé iskolát is alapítsanak. Így telt el 500 hosszú év. Voltair: „Ki nem bírja korának szellemét, azt korának minden átka sújtja”. Úgy gondolom, ez a bölcsesség talál ránk, magyarokra. Ahhoz, hogy megértsük a fent említett gondolatokat, és esetleg elfogadjuk, próbáljuk újraolvasni nagy szellemi alkotóink műveit, amelyekben a magyarságot kritikai éllel jellemzik: Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila, Illyés Gyula, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Szabó Dezső, Váci Mihály, Csoóri Sándor… A Szigeti Gábor szerkesztette Gondolkodó Magyarok és kitűnő előszóval ellátott 55 füzete rátekintést ad ezeréves keresztyén államiságunk, társadalmunk alakulására és szellemiségünk helyzetére. A fentiek figyelembevételével szükségesnek tartom haladéktalanul megkezdeni nemzeti önvizsgálatunkat minden lehetséges fórumon. G. Balázs István, Sepsiszentgyörgy–Budapest