Mexikóban kukoricázni

0
480

Már utaltam arra, hogy könnyűnek tűnhet, ha kezdetnek felsorolok néhány adatot Mexikóról, ám láttuk, hogy még a legegyszerűbbek is néha gondot okoznak. Mégis, ha megpróbálom hozzátenni mindazt, amit összegyűjtöttem róla, illetve értelmezni a saját élményeim alapján, remélem, hogy sikerül nemcsak az ország lényegét, hanem a kuriózumait is megmutatni, esetleg hozzáadni azt is, ami csak az én lelkemben él róla.

Az talán köztudott, hogy a területet Hernan Cortes (1487–1547) spanyol konkvisztádor „fedezte fel” Európának, egyben hódította meg az ott található maja és azték birodalmat, megalapítva az Új Spanyolország névre hallgató gyarmatot, amelyből később Mexikó lett. A kalandor 1519-ben előbb Cozumelnél kötött ki a Yucatán-félszigeten, ahol a majákkal harcolt, könnyen legyőzte őket, ajándékba gyönyörű lányokat is kapott, egyikük az ágyasa lett, és a spanyolt is eléggé elsajátította. Később ő fordított a betolakodók és az őslakosok között. Ezután továbbnyomult, mert az azték birodalomról hallott csodákat, ezért azt akarta meghódítani. Az ott élő népek, akik addig sem kardot, sem lovat, sem páncélos katonát nem láttak, kezdetben a spanyolokat isteneknek gondolták. Az aztékok a kalandort előbb istennek, magának Ketzalkóatlnak, a kígyóistennek vélték, mivel a korabeli krónikák erre az időszakra jósolták annak a visszajövetelét, ezért a megfelelő hódolattal fogadták. Bár a fővárosba, Thenoktitlánba egy ideig nem engedték, azaz nem mutatták meg neki az utat, végül mégis eljutott oda, és Moctezuma király békésen fogadta, sőt el is szállásolta. Cortés nemcsak élt ezzel a lehetőséggel, hanem alaposan ki is használta az aztékok hiszékenységét: aranyat és ezüstöt követelt tőlük, hisz megjelenésük, életvitelük, de leginkább a hírük hirdette, hogy sok ilyen értékes fém van a birtokukban, amiknek ők nem is tulajdonították azt az értéket, mint az Európából érkezettek. Miután az indiánok kezdték kiismerni a spanyolok valódi szándékát, szembeszálltak velük, fellázadtak ellenük, de ezek viszonylag könnyen leverték őket. Természetesen még sok apró harc volt, de a lényeg: a fehérek rátették kezüket erre a földrészre.

Ezt a történetet meséli el a ma már alig ismert és még kevésbé olvasott Passuth László gyönyörű, kifinomult stílusú könyve, az Esőisten siratja Mexikót. Számomra a regény legfőbb érdekessége, hogy mindaz, amit elmond 1939-ben, tulajdonképpen ma is ugyanúgy van, úgy él, mint a hajszálpontosan dokumentált regényében, és most is szinte csak azok az emlékek találhatók meg, amelyekről ő ír – nem sok újat fedeztek fel, ástak elő azóta; és ugyanazok az elméletek keringenek a szakemberek között, amiket a szerző – maga is művészettörténész és műfordító – ismert és adott tovább.

A spanyol hódítás után itt háromszáz évig spanyol gyarmat lett, amelyben minden nagyjából 500 földbirtokos kezében összpontosult. Természetesen velük együtt megjelentek a katolikus egyház képviselői és elkezdődött az őslakosság betörése minden értelemben: egyrészt a fehérek szolgáivá lettek, másrészt erős katolizálás indult, amelynek kétes eredményéről majd még szó lesz. Mint ahogyan a spanyol hódítást megelőző kultúrákról és emlékeikről is.

Az az állam, amelyet ma ismerünk, végül 1810-ben indított háborút a függetlenségéért, de csak 1821-ben járt sikerrel. Vagyis szinte kerek háromszáz év után szűnt meg spanyol gyarmat lenni.

Természetesen az őshonos kultúráknak nem tett jót a hódítás, mint ahogyan sehol a világon semmiféle hódítás nem őrzi meg az eredeti értékeket – amit tudunk ugyan, de hajlamosak vagyunk elfeledni, most is, amikor bizony igen nagy szükségünk lenne ezt a tanulságot újra és újra felidézni –, mégis mára már sok mindent újra ismerünk belőle, és fogok is egy kevés saját élményűt bemutatni majd a grandiózus maradványokból. Miközben be kell vallanom, hogy Mexikóban sokkal nagyobb hatással volt rám az, ami a jelenkort jelenti, akárcsak Indiában, ellentétben például Peruval, ahol a múlt jelentette a csodákat. A köztudatban is sokkal inkább a sombrero (hatalmas karimájú kalap), a zenéjük (a mariachi), az óriáskaktuszokkal tarkított sivatagok vannak elsősorban, meg a konyhája, mely nem alaptalanul hódít mifelénk is, a sokak által kedvelt tequilával egyetemben, és csak azután a maja meg az azték kultúra, a sok egyéb apró kis népről már nem is beszélve. Ráadásul vannak hegyei, esőerdeje, csodálatos népművészete és még valami, amit nagyon nem kellene elfelejteni. Mexikó az a földdarab, ahonnan igen sok növényünk származik, melyek közül egyesek kedvencünkké váltak, és amelyek a mexikói konyhának mai napig az alapanyagai.

Ilyen például a kukorica, melyet mifelénk inkább takarmánynövényként tartanak számon, bár nekünk a puliszkát is idézi, a frissen főtt csemegekukoricáról nem is beszélve. Mert az igazi csemege. Mint ahogyan sok helyütt még ma is sokan kedvelik az édeskés lében tálalt főtt szemeskukoricát.

Mexikóban a kukorica alapélelmiszer, különösen liszt formájában, belőle készül a tortilla, a híres kukoricalepény, és sok kisebb hasonló lepényke, amelyet az ottani konyha rengeteg formában használ, azaz igazi nemzeti eledel. Mindenféle tölteléket lehet beletenni, főként beletekerni – zöldségest, húsost, vegyest –, vele együtt megsütni, különböző szószokkal leönteni. De lehetséges mártogatóként használni a ropogósra sült tortillát, vagy apró darabkákra törve ételek kiegészítőjeként, levesbe szórva vagy apró falatkákkal megrakva. Mindenképp nagyon finom. Természetesen a kukoricaszemek szinte minden étel velejárója, körítésként vagy csak úgy belefőzve, mindenképp illik az ételeikhez. Mexikóban járva szinte minden utcasarkon kínálják a zsenge sült, pontosabban grillezett csöves kukoricát, finom, de nagyon csípős sajtos, füstölt csiliporba mártva. És rendszeresen használják a leveleit, amiből egy másik nemzeti eledelük, a tamal(e) készül. A tamal vagy tamale a földrész ősi ételei közé sorolható, több mint ötezer évre nyúlik vissza története, hisz az ott élő indiánok alapétele volt. Olyan tésztaétel, masa-tészta, mely kukoricaliszt, víz és (disznó)zsír keverékéből készül, amelyet többnyire édes vagy pikáns fűszerezésű hússal, zöldségekkel és/vagy sajttal töltenek meg, s mindezt kukoricalevélbe vagy hagyományosan kukoricahüvelybe/szárba csomagolják, majd általában gőzölve szilárdulásig főzik. Mindegyik nagyon finom. És még csak az elején járunk a mexikói konyha finomságai bemutatásának.