Ritkán adatik meg mostanában kies kelet-közép-európai tájainkon, hogy valaminek önfeledten tudjunk örülni. Katartikus élményre meg pláne szökőévente egyszer számíthat az ember fia vagy történetesen lánya. (Csak semmi diszkrimináció!) De kedd este megadatott. A magyar labdarúgó-válogatott teljesen váratlanul legyőzte négy–nullra az év végi világbajnokság esélyesének számító Angliát. Marco Rossi csapata nagyobb arányú vereséget mért az angolokra, mint annak idején a Puskás nevével fémjelzett Aranycsapat. Ha most valaki abban az illúzióban ringatná magát, hogy az alább következő sorokban a magyar labdarúgó-válogatott valóban történelmi sikeréről zengek dicshimnuszt, sajnálattal közlöm: csalódást fogok okozni. Ezt már megtették helyettem mások. A lehengerlő győzelem okozta eufória ugyanis jóval többről szól a labdarúgásnál. Korunk legnépszerűbb sportága ugyanis szekuláris valláspótlóként is működik, azért van rá szükségünk, hogy egy pillanatra elszakadjunk a valóságtól. Néhány napja Csíkszeredában, az egyik Kalász negyedi kiskocsma teraszán alkalmam nyílt néhány igazi szurkolóval beszélgetni, akik az FK meccseire rendszeresen járnak, de a kupadöntőre is elmentek a szentgyörgyieknek szurkolni. Ne úgy tessék elképzelni őket, mint ahogy azt a tévében néha mutatják. Szó nincs arról, hogy huligánok lennének. Ellenkezőleg: kedves, kedélyes és egyáltalán nem túlzok, kifejezetten barátságos emberek. Becsületszavamra! (Ahogy azt Krakauer, a visszhang mondaná, Rejtő Bradley Tamás visszaüt című regényében.) Egyikük megmutatta a karján levő égési sebeket, amelyeket a kezében tartott görögtűz okozott. A gyenge minőségű, olcsó görögtüzeknél (mindössze négy és fél lej) ugyanis előfordul, hogy forró foszforcseppek hullanak ki belőle. Akad persze minőségi görögtűz is, de az már harminc lejbe is belekerülhet. Önkéntelenül is kiszaladt belőlem a kérdés: nem túl veszélyes játék ez? – De! Nagyon veszélyes! – jött a válasz. – De akkor miért csinálod? – Mert szeretem! – vágta rá gondolkodás nélkül. Több kérdésem nem volt. Elvégre tökéletesen értettem, vagy legalábbis érteni véltem. Emberek vagyunk, ezért nem találok abban semmi kivetnivalót, ha szeretjük a hétköznapi mókuskerék hajtásától bennünket rövid időre megszabadító szertartásokat. A valóság ugyanis a legjobb esetben is gyakran érdektelen, helyenként kifejezetten unalmas. Mostanában sajnos inkább rossz esetről beszélhetünk. A valóság csöppet sem unalmas, mert háború dúl Ukrajnában és energiaválság Európában. Elég, ha az üzemanyagárak elszabadulására gondolunk. És akkor a zsebünkben érezzük a valóságot. Így már pláne érthető, hogy legalább néha megpróbálunk megszabadulni tőle. Nietzsche írta anno, hogy a világ csak esztétikailag igazolható. Néha valóban az az érzésem, mintha a valóság csak egy rossz dramaturgiával megírt művészfilm lenne. Kifejezetten pocséknak hat a forgatókönyv. Ezért esnek jól az olyan különleges pillanatok, mint amikor Magyarország legyőzi Angliát négy–nullra idegenben. Nem vagyok a rap műfaj különösen nagy kedvelője, de most mégis az Akkezdet Phiai együttes egy sora jut eszembe: Az a baj a valósággal, hogy nincs hozzá háttérzene.

Kiss Előd-Gergely