Megtalálni a kulcsot mindenkihez

FOTÓ: R. KISS EDIT

Több mint 35 éve van az orvosi pályán a csíkszeredai dr. Bachner Katalin. A családorvos főorvos azt mondja, ma is a szakma ezen ágazatát választaná, hisz amellett, hogy ismeri pácienseit, nagyon változatos is a munkája. Az orvos és páciens között kölcsönös bizalom és tisztelet kell fennálljon – vallja, ennek pedig egyik alapja a kommunikáció, az, hogy mindenkivel megtalálja a szót.

– Hol és mikor kezdte a pályáját?

– 1985-ben fejeztem be az orvosi egyetemet Marosvásárhelyen, és akkor – forradalom előtt, szocialista rendszer – az volt a szokás, hogy választhattuk az állást. Erdélyben kevés volt a hely, Moldvában volt több, de szerencsénk volt, és sikerült hazajönni. Így otthon, Csíkszeredában kezdhettük el a munkát. Csíkszeredai vagyok, itt születtem, itt éltem, ide jöttem haza. Az orvosi pálya akkor három év gyakornoksággal kezdődött, ennek része volt az is, hogy több osztályon meg kellett fordulni, volt, ahol két hónapot, volt, ahol hat hónapot kellett eltölteni, és ezután vizsgáztunk.

– Gyakornokoskodás után családorvosként kezdte el a tevékenységét?

– Az egyetem alatti, illetve az utána kapott jegyek átlaga alapján helyzetek ki, és akkor kerültem a Csíkszentmárton–Lázárfalva–Csíkkozmás körzetbe, akkor községi körök működtek. Ott gyermekgyógyászként kezdtem el dolgozni. Ez nagyon sok terepmunkát jelentett, a kétkerekű kis kocsival mentünk esőben, hóban. Csíkkozmás, Cigánygödör, nagyon sok minden beletartozott ebbe a munkába. Rövid időn belül kevesen maradtunk, egy kolléga Magyarországra költözött, a többiek is elszállingóztak, és végül ott maradtam körzeti orvosként, végeztem a gyermekgyógyászatot, felnőttek, krónikus betegek, várandósok ellátását. Ez úgymond mély víz volt számomra, igazi képzést jelentett.

– Akkoriban egy körzeti orvos talán szélesebb patológiát kellett ellásson, mint manapság, amikor több a szakrendelő…

– Így van, annak ellenére, hogy a mostani körülményekhez viszonyítva felszereltség szempontjából gyatrán álltunk, körzeti orvosként meg kellett oldani a beteg problémáját, ha bejött hozzád. Ha annyira súlyos volt az eset, akkor mentőt hívtunk, de meg kellett oldani sok mindent. Ez a megoldás pedig a szemünk, fülünk, tapintásunk alapján kellett körvonalazódjon, tehát az igazi, régi medicina szerint kellett gondolkodni és diagnózist felállítani, megoldani, vagy ritkább esetben esetleg továbbküldeni a beteget. Öt év után a Csíkszeredában akkor megnyílt iskolába, a Nagy Imre Általános Iskolába jöttem iskolaorvosnak. Vizsgázni kellett, megpályáztam, és sikerült. Mintegy három évet dolgoztam ott, aztán a mentőszolgálatra mentem. Közben, 1992-ben beindítottuk már a magánrendelőnket. Három évet töltöttem el a mentőn, aztán amikor indult a családorvosi rendszer, akkor váltottam, hisz ez volt az, amit mindig is szerettem volna művelni.

– Miért?

– Változatos a munka, tekintettel arra, hogy egy nap folyamán többféle korosztály megfordul nálunk és változatos patológiát kell ellátni. Kezdetben még nem kellett a központi, elektronikus rendszerben dolgozni, és nem volt ennyi bürokrácia sem, nem volt kártya és elektronikus recept. Az úgynevezett feliratkozással, a pacientúra kialakításával kezdtük. Többnyire azok iratkoztak fel hozzám, akik ismertek, és ma már az akkor kezelt felnőttekből sokan nagymamák, nagytaták vagy pedig felnőttek már azok, akiket kisbabaként is láttam és már nekik is gyermekeik vannak. Ez nagyon jó. Én szeretem a családorvosi megnevezést, mert ez az unokától a szülőkön át a nagymamáig, nagytatáig mindenkit magában foglal. Ez orvosként is más megközelítésre, gondolkodásra késztet, hisz ismered a kórelőzményeket egyes családokon belül, tudod, hogy az adott családban milyen krónikus betegségek fordultak elő. Így egyrészt jobban oda lehet figyelni egyes dolgokra, másrészt nem kell annyit kérdeznem sem, mert már ismerem a beteget és tudom, hogy milyen betegségei fordultak elő.

– Lehet azt mondani, hogy családorvosként könnyebb az embert is látni a betegség mellett?

– Igen, és ez logikus. Hisz hozzánk ugyanazok a betegek jönnek vissza időről időre, ismerjük őket. Családorvosként más kapcsolat tud kialakulni a beteggel. Persze ez függ attól is, hogy kinek mekkora az empátiakészsége, mennyire tud közel kerülni a beteghez, mennyire van ideje erre. Ösztöndíjjal kint voltam egy alkalommal három hónapig az Egyesült Államokban, és ott tapasztaltam azt, amiről nem gondoltam, hogy egyszer hozzánk is eljut. Ők a felszereltségükből adódóan szinte szalagmunkaként végezték az orvoslást. Jött a beteg, ők végezték az ultrahangot, szívultrahangot, az EKG-t, bármit, nézték a monitort, de a beteget, magát az embert szinte már nem is. Ennek a hátránya, hogy a beteggel nem is tudtak megfelelően kommunikálni, volt néhány alkalom, amikor engem kértek, hogy menjek, oldjam meg, nyugtassam meg a pácienst. Olyat is hallottam, hogy ha ott maradnék, akkor csak hozzám hoznák a gyermekeiket, annyira más volt az én megközelítésem az ott élők számára. Én azt tartom, gyermekek, de felnőttek esetében is, hogy egy kicsit közeledni kell hozzájuk ahhoz, hogy ők is nyissanak és közeledjenek, illetve elfogadjanak, megbízzanak bennem. Kölcsönös kapcsolat, bizalom, tisztelet kell fennálljon a beteg és az orvos között. És nyilván sok-sok türelem is kell, hisz sokan vagyunk, és mindannyian mások. Sok minden változott is az évek alatt, például a gondolkodásmódunk is, ahhoz képest, hogy hogyan tanultuk az orvoslást annak idején. Megvannak és egyre inkább jönnek a protokollok, amelyek előírják, hogyan és mivel kell a beteget kezelni, én pedig azt látom, hogy egyre inkább személyesíteni kell ezeket az előírásokat. Tehát, ha nem veszed figyelembe az egyén hozzáállását, az egyéniségét, akkor nehéz kezelni, nehéz alkalmazni ezeket a protokollokat, hisz akkor nem fog működni.

– A kommunikáció fontosságáról mit gondol?

– Elsősrendű a kommunikáció, ugyanakkor minden emberrel másként kell beszélni. Az idős gyimesi betegemmel, a fiatal anyukával vagy apukával is másként kell. Amikor hazajöttem Csíkszeredába dolgozni, bejött egy szűkszavú gyimesi beteg. Kérdeztem tőle, hogy mi a panasza, fáj-e valahol, a válasz pedig az volt, hogy „nekem-e”? Mondott valamit, kérdezem tovább, fáj-e a feje, a válasz: nemigen. Meg kellett tanulnom, hogy mindenkivel a maga nyelvén kell beszélni, a gyerekekkel is másként kell bánni. A gyerekekkel való munka az én szívem csücske, nagyon szeretek velük dolgozni. A gyermek őszinte, tiszta, nem próbál félrevezetni. Nem mond sokat, jobban igénybe veszi a tudásunkat éppen ezért, de ha megtalálod azt a kulcsot, amivel ők kinyílnak, sokkal könnyebb. Nem szabad a gyerekeket lerohanni, nem szabad nekik ugrani, időt kell szánni a találkozásra. Játékosan, az ő nyelvükön be kell vonni őket. A fülvizsgálatkor megkeressük, berepült-e a fülébe a katicabogár, ha oltásra jönnek és félnek, akkor elmondom, hogy ez természetes, gyere, megmutatom, mennyire vékony a tű, mekkorácska. Ritkán kell kanalat használni, nagyra tátják a szájukat, lehet így is. Óriási türelem kell hozzá, és egy kicsit talán veleszületett hajlam is ahhoz, hogy az ő nyelvükön tudjunk beszélni.

– A megbetegedések terén van-e hangsúlyos különbség, amit az évek során észrevett? Valamelyik betegségből van-e például sokkal több eset most az előző évtizedekhez képest?

– Sajnos a cukorbetegek száma megemelkedett az utóbbi időben, és túlsúlyos ember is több van. Az anyagcsere-betegségek, a zsír-háztartás zavarai is gyakrabban előfordulnak. Mindig azt hallom, amikor megpróbálom megmagyarázni, hogy próbáljunk kevesebb húst, disznóhúst enni, hogy hát a nagyszüleink is ezzel nőttek fel. Igen, de ők már hajnalban kint voltak a levegőn, kaszáltak, kapáltak, ma viszont már sokkal kevesebbet mozgunk, többet ülünk. Most, a koronavírus-járvány miatt egyre több a pszichés probléma, a lelkileg meggyötört, problémáival egyedül maradt ember is. A bezártság és összezártság sok problémát, párkapcsolati gondot is előhozott, kevesebb a türelem, a gyermekek iránt is. Most talán már látszik ennek az időszaknak a vége. Az, hogy ez mikor jön el, rajtunk is áll, hisz a védőoltás rendelkezésre áll. Mi is oltunk most már, elsősorban azért, mert a pácienseink bennünk bíznak.

– Említette a bürokráciát. Milyen gondokkal küzd családorvosként?

– Sok a bürokrácia, és nagyon sok nehézséget okoz, hogy az elektronikus nyilvántartó rendszer gyakran akadozik, sokszor nem működik. Nagyon rossz, amikor ülsz, nézed a monitort, vársz, a beteg ül veled szemben, és nem tudunk haladni. Az rendben van, hogy mindent be kell vezetni, de sajnos nagyon gyakran küzdünk azzal, hogy ez a rendszer nem működik megfelelően.

– Többször elhangzott mostanában, hogy hiány van és lesz családorvosokból. Mit mondana egy fiatal orvosnak, aki esetleg ezt a pályát választaná?

– Szeretni kell, mindenekelőtt. Én most is ugyanezt választanám. Ösztönzőleg pedig azt tudom elmondani, hogy nagyon szép munka. Szép a bizalom, amivel felhívnak, felkeresnek és megkérdeznek a betegek. És – bár ismerem jól a betegeimet – ez a szakma nagyon változatos is. Egy kórházban például hetente vagy tíznaponta változnak a betegek, hozzám pedig naponta mások jönnek, reggeltől a rendelés végéig sok ember megfordul, mind más panasszal. Tehát gondolkodnom is másként kell, rögtön váltani kell, egy kismamától egy újszülöttig vagy a nagymama problémájáig. A legfontosabb pedig, hogy közelebb kerülünk a betegekhez, akik úgy érzik, hogy társuk vagyok, és én is érzem, hogy elfogadnak, bíznak bennem.

R. Kiss Edit