A minap két képeslap nagyságú lapot találtam a postaládámban. Ködös alapszínéből kopjafák derengenek, szerzője magát Székely Népi Egység Egyesületnek nevezi. Műfaja bizonyára röplap, üzenete VALLJUK MAGUNKAT SZÉKELYNEK A NÉPSZÁMLÁLÁSON! Biztatása, akárcsak alapszíne, motivisztikája ködös. Anélkül, hogy tűnődtem volna a honnan, kitől kérdéseimen, akaratom ellenére bekattant a ’89 előtti népszámlálás propagandisztikus előkészítése. Pontosabban az, hogy ezt a biztatást még hallottam. A megyei első titkár (emlékezetem szerint elő alkalommal tartott ilyen funkcióban lévő személy felkészítőt a megye pártaktívájának) szó szerint így szólt a társasághoz: „Elvtársak, biztassák az embereket, hogy vallják magukat székelynek. A pártvezetés, személyesen…, jó néven veszi, és lehetőséget ad arra, hogy így tegyenek.” És voltak, akik így tettek, a hamis rókabeszédre elérzékenyültek, a hízelgő, székelykedő szóra kiejtették a szájukból a sajtot, mint a holló, és „senki által nem erőltetve” soványították az erdélyi magyar nemzetiségű lakosság számát, anélkül, hogy bár, Móricz szavával, „egy sós perecet” is kaptak volna székelykedésükért. Viszont válságos helyzetet, „Lenni vagy nem lenni?” állapotot éleztek ki több magyar iskola, óvoda stb. fenntartásában, megmaradásában. Vajon eme buzgólkodók tudják, hogy a választás az emberiség legősibb dilemmája, és hogy mennyire sorsmeghatározó és döntő? Ezt megérteni nem kellenek magas tudományok, noha nem ártana. A gyengék kedvéért említem, hogy ennek sok-sok változatát, esetét nyújtja már a népköltészet. A „Két út áll előttem, melyiken induljak?” metaforikus dilemma a választás sorshelyzetét jelzi, megnyugtató válasz nélkül. És ha bárki is ennek csak érzelmi üzenetét látná, akkor egyik népmesénk példáját is szóba hozom. Az útnak eredő hősünket, aki egy bizonyos faluba akar eljutni, figyelmeztetik, hogy útelágazáshoz fog elérni, meg arra is, hogy az egyik olyan faluba vezet, melynek lakói igazat mondanak, a másikban pedig amit mond, annak az ellenkezője igaz. De senki nem tudja, melyik az egyik, melyik a másik. Van-e igaz út, amit Dante is keresett, vagy a legtöbb csak annak hazudott? „A vándor székely” is ilyen helyzetben van: himnuszaiban ezt a nyomasztó érzést fogalmazza meg „Ki tudja merre, merre visz a végzet? / göröngyös úton, sötét éjjelen?” Úgy tűnik, a székelység egy része – és ez a legaggasztóbb – mintha nem lenne tisztában önmagával, nem érzékeli, „választott” útja merre, mire vezet. Meghatározhatatlan végzetünket, sötét éjszakai bolyongásunkat, mennyiségileg maroknyian s az is porló (állandó folyamat) állapotát vizionálja. A csillagösvény szép költői kép, gyengéje az, hogy mítosz. És erre játszanak rá a hamiskártyások: az említett röplapok, megtévesztő álérvekkel cikkezők. Magyar himnuszunk sokkal pontosabb önmaga sorsának, állapotának meghatározása tekintetében: az Istentől jó kedvet, bőséget, védő kart, víg esztendőt kér jóvátétel gyanánt a megszenvedett múltért és jövendőért. A népszámlálás előtt álló Románia magyar lakosságának, a székelység egy részének történelmi, néprajzi, társadalmi problémái, helyzetei ilyenkor felizzanak vagy felizzítják, a választás nem mindennapi dilemmáját élik meg egyéni és közösségi szinten. Van, aki nem ad erre, döntésének következményeit utólag éli meg, visszafordíthatatlan következményeivel. Ezekről lehet ítélkezni kívülállóként, aki csak a „lelátóról képes hőzöngeni”, mérkőzés végével már nem érdekli egyik csapatnak sem a sorsa. Még az iskolák, osztályok száma sem, az sem, hogy milyen lehet az a székely anyanyelv, amit az iskolában tanítanak, a tankönyvekről nem is beszélve. Tanárként, néprajzkutatóként látszatra ártatlan, kézzel könnyen leinthető, a népszámlálással közvetve vagy közvetlen, igenis összefüggő drámai példákat említhetnék, sokat: Ion Slavici Mara című regényéből Mara szépséges leányának és Națl Hubăr német mészáros fiának szerelmét, nemzetiségi és vallási okokból való eldurvulását, házasságuk felbomlását. Noha mindannyian egyetértettek abban, hogy egy Isten van. De amikor az első gyermeket keresztvíz alá kellett tartani, be kellett íratni az első osztályba, az egy Isten körül bonyodalmak kerültek. Nem vagyoni, nem hozományfüggő, hanem társadalmi, egzisztenciális, áhítatbeli kérdések. Nem feledhetem azt a marosvásárhelyi, házasság témára szervezett tudományos konferenciát sem, amelyiken egy marosvásárhelyi születésű fiatal orvosnő tárta fel házasságának történetét egy moldvai orvostanhallgató kollégájával. Problémamentesen indult az életük az első karácsonyig, amikor a magyar szülők vendégül látták a moldvai szülőket: angyalvárás, szent este, Mária-radina, felszolgált étkek, családi rítusok… Amit a vendégek azzal reagáltak le, hogy „Nálunk ez nem szokás, mi másképpen csináljuk…” Ennyi elegendő volt a hangulatváltásra… A másságok szaporodtak, az esetek ismétlődtek, és néhány év elteltével a „nagy szerelemmel” (a medika szavai) összekelt fiatalok házassága erodálódott. Egyszerűen azért, mert „mi ezt másképpen szoktuk, csinálni”. És ez nem mellékes szempont. Tanárként viszont közvetlen megéltem, megtapasztaltam a népszámlálás politikai hatását, demográfiai következményét is. Kezdő tanár voltam Balánbányán, 1966-ban, amikor népszámláló biztosnak engem is besoroltak, Tusnádfürdőre hívtak kétnapos felkészítőre. A technikai problémákra nem emlékszem, viszont arra igen, hogy a nemzetiség és keresztnév összefüggésére felhívták a figyelmünket. A románul beírt, lefordított nevű gyermeket román nemzetiségűnek ajánlották beírni. Az akkori ravaszság előkészítő szándékára iskolaigazgatóként jöttem rá Csíkszentsimonban, amikor az iskolai anyakönyvekben nem ritkán Loci, Loți, Soni (Sanyi), Marica nevű tanulókat olvashattam a kiképzett anyakönyvi tisztviselő és a hanyag, oda nem figyelő szülő „közreműködésének” köszönhetően. Balánbányán más helyzetekkel is szembesültem mint számláló. Egyet, a nem egyediből még említek: a férfi román volt, a feleség magyar. Amikor az asszony a legtermészetesebb hangon ezt kijelentette, a férje kezdett káromkodni: „Az én nevemet vetted fel…, s most magyarnak vallod magad!?” Példának ennyi is elég. Olvasván a sajtóban megjelenő vitákat, nem nagy örömmel nyugtázom, hogy a választás dilemmája újra felbukkan. Más-más „ruhaváltozatban”, kombinációban. Úgy tűnik, sajátosan székelyföldiekül, nem tudjuk eldönteni kik és mik vagyunk: magyarok, székelyek, székely-magyarok; a székelyek és a csángók kerüljenek alkategóriába, a székely anyanyelve székely stb. Nem tévedek, ha azt gondolom, hogy ez a dilemma történelmi kategóriává merevedett. Noha Ábel, Tamási Áron hőse, amikor Amerikába készült mintha pontot tett volna erre a tétovázásra önmaga és környezete számára is. Emlékezetből idézem fel helyzetét, amikor útlevélért állt sorba a hivatal ablakánál. A hivatalnok kérdésére, hogy „Milyen nemzetiségű?” azt válaszolta, hogy „székely”. De hát ilyen nemzetiség nem létezik – mondta a tisztviselő. De, s de, ő székely – ebből nem tért ki Ábel – addig, amíg a mögötte állók megelégelték csökönyösségét, és rászóltak, hogy „Mondja már azt, hogy magyar!” Mire Ábel: „Magyar, magyar, de igazi magyar!” Egyértelművé tette, hogy nemzetiségének alapszava a „magyar”, talán szerénységből használta a közbeszédben használatos „székely” minőségjelzőt. Kőrösi Csoma Sándor, a nyelvtudós, viszont tudatosan és megfontoltan cselekedett, amikor székely magyarnak jelentette be magát nem dicsekvés, hanem a pontos „azonosítás” szándékával. Tehát jelzőként használta a székely szót (Lásd Nagy Kálmán: Kis magyar nyelvtankönyv. Kriterion, 1970. 132). A „jó palócok”, a jászok, a kalotaszegiek nem magyarok? – kérdezném. Restellnivalónak tartom viszont a zűrzavaros vitát (túl szép ez a szó), amit néhányan az erdélyi pártok korifeusai közül folytatnak napok óta a sajtóban. A politikában nem, vagy alig tudnak dűlőre jutni az erdélyi magyarság harmonizáltabb ügyintézésének kérdéseiben, így most a népszámlálás területére dobják át magukat, nem veszik észre, hogy más a műfaj: az érthetetlen, következetlen, zengzetes jelszavak, követelések, nem a statisztika fogalomkörébe tartoznak. A népszámlálás nem a monografikus leírások tudománya, nem az érzelmekre ható vádaskodás műfaja, hanem bizonyos jelenségek, folyamatok, egyedi vagy tömegesen előforduló helyzetek mennyiségi megjelenítése, aminek minden magyarul gondolkodó, érző vagy beszélő haszonélvezője, részese lehet. Még az is, aki nem székely, hanem magyar, ennélfogva potenciális botlasztója az „autonómiaküzdelemnek”. Más szóval, a népszámlálások a hatalmi döntéshozatalok, programok kimunkálásának nem érzelmi, hanem racionálisan kegyetlen eszköze is volt. Ha visszagondolok az elmúlt idők népszámlálásaira, felfedezek bennük rejtett gonoszságokat is, melyek végkifejlete valakinek/valakiknek a visszaszorítása, máskor éppen likvidálása volt. Elégséges, ha a Heródes-féle bibliai népszámlálást említem. Itthoni magyar életünk/ helyzetünk igencsak hasonlít (ismét a folklórhoz fordulok) a gólya, a béka és a rák történetére. Amikor rátaláltak ama tele tarisznyára, úgy döntöttek, hogy együtt viszik. Csakhogy a gólya fölfelé kezdte csapkodni a szárnyait, a béka csak szökdécselt, a rák pedig visszafelé farolt. Nos, mostanság egy szó nem esik arról, hogy emberek, legalább most fogjunk össze, mondjuk meg minden erdélyi magyarnak, székelynek, csángónak, barcaságinak, Király-hágón inneni, túli, bánátinak, szilágyságinak, hogy – Kelemen Hunort, Izsák Balázst idézem és azonosulok velük – a népszámláláson vallják magukat magyarnak. Vagyis húzzunk egy irányba. Az írásra késztető röplap jelmondata, biztatója, miszerint valljuk magunkat székelynek a népszámláláson alantas és aljas (ezért írom kis betűvel) mert arra késztet, hogy tagadjam meg magyarságomat, mert szégyentelenül idézi Petőfinek két, ide nem illő verssorát, és ezzel legitimálni akarja alantas szándékát. Választásuk azonban melléfogás, mert feddő: „Csak nem fajult el még a székely vér!” Idézi azt a Petőfit, aki egyértelműen kijelentette, hogy „Ha nem születtem volna is magyarnak, akkor is e néphez állanék én.” (Élet vagy halál, 1848. szept. 30.) A másik idézett támasz pedig Márton Áron, akinek szavaival „Önerejük tudatára kell ébresztenünk a ránk bízottakat” arcpirulás nélkül egyenlőségjelet vonnak köztük és az erdélyi szellemi fenség között, mintha az Ő folytatói lennének, mellőzve azt a tényt, hogy a székely származású püspök az egész erdélyi magyarság – és nem csak – védelmezője, képviselője volt égen és földön egyaránt.

Dr. Balázs Lajos néprajzkutató, ny. egyetemi docens