A látás képessége nem mindenkinek adatik meg. Vannak, akik születésüktől fogva vakok, mások pedig felnőttkorukban, valamilyen betegség folytán veszítették el látásukat. Akiknek természetes, hogy látják a színeket és formákat, nehezen tudják beleképzelni magukat a vakok vagy látássérültek helyzetébe. Azokról most nem beszélünk, akik csak néznek, de nem látnak, mert szerencsére többen vannak nyitott szemmel járók, akik észreveszik a felszín alatt megbúvó lényeget. Felfoghatatlan számunkra, hogy aki sosem látta a napot, a virágokat és madarakat, milyen alakban, formában képzelheti el. Információink kilencven százalékát vizuális élményeinkből nyerjük, így természetes, hogy nehezen tudjuk felfogni, miként lehet a kép, a látvány, azaz a látás nélkül létezni. Noha világtalanoknak is nevezik a vakokat, éppen, hogy nem azok, hiszen az ő világuk sokkal gazdagabb, érzékenyebbek és fogékonyabbak minden rezgésre. Bár sokaknak úgy tűnhet, hogy sajnálatra méltóak, éppen, hogy elutasítják a szánalmat, helyette értelmes segítségre várnak, hogy tanulhassanak, dolgozhassanak, gyermekeket nevelhessenek, és hasznosan élhessék az életüket. A társadalom szemlélete lassan mintha változna a vak és gyengén látó emberek felé, de sok még a tennivaló mindkét fél részéről annak érdekében, hogy az esélyegyenlőség maradéktalanul megvalósuljon. A nem látó ember ugyanolyan értékű személy lehet, mint bárki más, tudása, kultúrája, előadókészsége ugyanolyan, lelkileg néha több is, mint egy egészséges ember. Tegnap ünnepelték világszerte a fehér bot napját, amelynek célja a közvélemény figyelmének felhívása a vakok és a gyengén látók sajátos helyzetére, keresve gondjaik megoldásának lehetőségeit, a társadalomba való teljesebb értékű beilleszkedésük útját. A fehér bot a vakok utcai közlekedésének közismert és elengedhetetlen segédeszköze. Alkalmazásának gondolata a francia Guilly d’ Herbemont grófnőtől származik, aki a párizsi utcán sétálgatva többször megfigyelte, milyen nehéz és veszélyes a vakoknak a közlekedés. Egy olyan könnyen felismerhető, kézben hordható eszközön gondolkodott, amelyet mind a járművek vezetői, mind a gyalogosok távolról felismernek és tudják, hogy közöttük vak ember közlekedik. A fehér bot használata fokozatosan terjedt el Európában és csaknem az egész világon. Tegnap Udvarhelyen több vak gyereknek adott ilyen botot a Romániai Magyar Nemlátók Egyesülete, hogy megkönnyítsék az utcán való közlekedést. Ismerősöm mesélte a megható történetet: édesanyja akkor veszítette el a látását, amikor megszülte őt. Harminc éven át nem látta gyermekét, s egy műtétnek köszönhetően sikerült részlegesen visszakapnia látását. Műtét után, amikor levették szeméről a kötést, csak annyit tudott mondani: látlak, fiam. Aztán a dolognak több hátulütője is volt, aminek a család többi tagja nem annyira örült: a házban az összes bútort kicseréltette, és azóta is hetente több alkalommal jár fodrászhoz. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint a Földön 285 millió ember szenved látáskárosodásban, és ebből a vakok száma 2020-ban elérheti a 75 milliót. Figyeljünk egymásra, járjunk nyitott szemmel.

Nagyálmos Ildikó