borús égbolt
havazás
Megérzés
Messze még az igazi tavasz, de már apró kis jeleit mutatja a változó idő. Orcánkon meleg selyme van már a napfénynek, s időnként a kis rigó, csalogány füttye is megtöri a hideg reggeleket. Igen, legtöbbször csak jelei mutatkoznak egy-egy nagy csodának. A tavasz, mint a természet varázslatának a hava, is ilyen. Óriási átalakulás az életindulás, melynek érkezését az avatott szem már látja: a mogyoróvirág hosszúkó, tobozszerű páncélrügye pattanásig feszülten készen áll! Napsütötte erdőszélen maradék hópáncélt tör át a hóvirág! Védett, nap melengette völgyteknőkben már zöldje van a gyepnek... Múlt hét óta az önmegtartóztatás időszakába léptünk. A külsőségekben rejlő bőség és jókedv helyett most életünknek belső tartóoszlopait kellene megerősítsük. Ilyen értelemben ez is bő idő, hiszen jó alkalmat kínál a lelki fejlődésre, spiritualitásra. Tulajdonképpen ezek a tavaszváró napok készítenek fel bennünket a húsvéti örömüzenet, az örök élet misztériumának a befogadására. Erre kellene felkészüljön az emberi lélek és elme: az örök lét rejtélyére. Elég sok idő áll rendelkezésünkre, pontosan hat hét. Ennek ellenére, már az elmúlt években is tapasztaltam, hogy valójában kevés embernek van ideje befele fordulni, összeszedetté válni, egyáltalán ilyesmikkel foglalkozni. Most a Mária és Márta testvérpáros, Jézussal való találkozásának a története alapján szeretnék a lelki fejlődés lehetőségéről és szükségszerűségéről ejteni néhány szót. Ez az evangéliumi szituáció teljesen természetes, hétköznapi találkozásból mutat az örök életre megmaradó dolgokra. Annyira élő és valóságos történés ez, hogy szinte bármelyikünkkel előfordulhatna, hiszen Jézus egy családi otthonba tesz látogatást. A két testvér, Mária és Márta, azonban két egymástól teljesen eltérő viszonyulást mutat. Míg Márta nem tudja abbahagyni a napi rutinját, a szorgalmas igyekezetét és tüsténkedését, addig Mária, a kisebbik testvér, megnyugszik, és szívbéli öröm, nyitottság lesz úrrá rajta. Megérzi, hogy most Jézus beszéde a legfontosabb: leül a tanítómester közelébe örök érvényű igazságokat hallgatni. A történetből az is kiderül, hogy a mindig igyekvő és szorgalmas testvér, Márta, nem nézi jó szemmel húga tétlenségét. Kéri Jézust, hogy feddje meg testvérét a már-már tunyaságba csapó lazaságáért, hogy csak ott üldögél és hallgatózik Jézus körül. Küldje már dolgozni, szorgalmaskodni, hiszen sok a teendő. Csakhogy Jézus másként dönt. Az „üldögélőt” megdicséri, míg a vitakedvben égő, igencsak felindult Márta elé lelki tükröt tart: „Márta, Márta, sok mindenért aggódsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle.” (Lk 10) E történet kapcsán az fogalmazódott meg bennem, hogy e lány testvérpáros, Mária és Márta bennünk él. Nevezzük egyiket Mindenesnek, másikat Meghittségnek! Mindkét habitus, Márta és Mária lelkülete, egyszerre van jelen mindegyikükben. Egyrészt folyamatosan szeretnénk a teljesítőképességünk magaslatán lenni, lépést tartani a kihívásokkal, szorgalmasan tevékenykedni, dolgozni, javakat szerezni és megtartani. Ő a bennünk élő Mindenes. Másrészt mindannyiunkban ég a vágy egy szelídebb hang után, mely kis elcsendesedésre és örök életre megmaradó dolgokkal való foglalatoskodásra hív. Az ő, bennünk élő, neve Meghittség. Ebben a böjti időben adjunk lehetőséget önmagunknak a lelki kiteljesedésre, fejlődésre. Az egyik leghangsúlyosabb kérdés az legyen, hogy melyik M-et tápláljuk, növeljük magunkban. Jézus szembesít azzal az igazsággal, miszerint az embernek „kevésre van szüksége, valójában csak egyre.” Mi lehet az az egy? Annak tudatában, hogy az egy a teljesség, a mindenség misztikus száma, arra gondolhatunk, hogy Jézus ebben az evangéliumi részben az életen túlmutató, az örök élet dolgaival való foglalatosságra biztat. Jankovics Marcell rajzfilmrendező és grafikus írásait mindig szívesen olvasom. Ő írja a képzőművészi életpálya fejlődésével kapcsolatosan, hogy „Az ember nem fejlődik folyamatosan, hanem van egy fölemelkedő szakasz, amelyben még nincs meg a tudás, de megvan az intuíció és a tehetség meg a szorgalom. És amikor megjön a tudás, inkább csak rácsodálkozik a saját korábbi teljesítményére.” Igaz ez a lelki élet fejlődését illetően is. Mint ahogyan megérezzük, hogy közel a tavasz, úgy ráérzünk az istenországa titkaira is. Minden emberben megvan az erre való tehetség. Legyen szorgalmunk is hozzá, hogy időnként foglalkozzunk az örök élet kérdéseivel. Éljünk, alkossunk, imádkozzunk, cselekedjünk és gondolkodjunk úgy, hogy majd, amikor egy magasabb szintű tudás, tapasztalás birtokában leszünk, rá tudjunk csodálkozni saját korábbi életeseményeinkre.
Solymosi Alpár unitárius lelkész
.jpg)
.jpg)
