borús égbolt
Mátyás-stúdió
Tavaly ilyentájt jártam Déván, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által szervezett riporttáborban. Az alábbi írás ott született, megjelenését pedig „főszereplője” Mátyás József festőművész születésének évfordulója indokolja.
[caption id="attachment_72532" align="aligncenter" width="1000"]
Ana-Maria Rugescu és Torino Bocaniciu a műteremben[/caption]
Tölthetek egy pohár bort? – kérdezte Torino Bocaniciu, miután a többi vendéggel együtt asztalhoz ültetett. Víz is van hozzá! – tette még csábítóbbá az ajánlatot. A nagy melegre való tekintettel szabadkoztam kissé, majd egy „üsse kő!” jelentésű kézmozdulattal megtoldva mondtam: jöhet egy vékony fröccs. – Művészek vagyunk, mi ebben az órában is ihatunk – fogta viccesre a dolgot vendéglátónk, bár nem az ő műtermében üldögéltünk.
Torino Bocaniciu a Romániai Képzőművészek Szövetsége dévai fiókjának vezetője, festőművészként, szobrászként, keramikusként, fotóművészként és díszlettervezőként egyaránt számon tartják. Kellemes, bőbeszédű ember. Ő vezetett fel a műtermeknek otthont adó hajdani bérház emeletére, mikor Pogocsán Ferdinánd dévai városi tanácsos [utólagos megjegyzés: jelenleg ő tölti be a város alpolgármesteri tisztségét], a helyi RMDSZ-elnöke kíséretében megérkeztünk a korábban egyeztetett találkozóra.
Arra voltam kíváncsi, hogy miként él a csíkszentmártoni–csekefalvi Mátyás József festőművész emlékezete azon a helyen, ahol élete javát leélte, életművét kiteljesítette? A választ már az épületbe belépve megkaptam, ugyanis a bejárati ajtó melletti táblán olvashattam: „UAP Filiala Deva / Studiourile de Creaţie / Iosif Mátyás”. A lépcsőházat a művész festményeinek reprodukciói díszítik, az ő munkái hangolnak rá a műtermek bejárata melletti vagy az ajtókra kifüggesztett plakátokon látható alkotásokra. Az egyik falon portréja is látható.
Ana-Maria Rugescu textilművész műtermében ültük körbe a munkaasztalt, férje, Alexandru Rugescu műépítész – a felvetett témára: a művészek déli italozási szokásaira utalva – megjegyezte, hogy talán nem bort, hanem abszintot kellene inni. Szétesnénk, mint Picasso figurái a művész kubista vagy konstruktivista időszakából – csillogtattam meg a művészetekben való jártasságomat. Közben le nem tudom venni a szemem a műterem falait díszítő gyönyörű textíliákról. Természetes anyagból készültek, színvilágukat a természetes, meleg földszínek uralják. Megannyi a művésznő munkája. Az asztalnál foglal helyet Mihai Panaitescu színházi rendező, a dévai színház igazgatója is, aki a szemközti gyönyörű szecessziós színházépületből ugrott át egy kis beszélgetésre.
– Mindannyiunknak tanára volt Mátyás úr – tér a témára Ana-Maria Rugescu. – Rendkívüli pedagógiai érzéke volt. Megnézte egy-egy munkánkat, s azt mondta: ez igen, nagyon jól csináltad. Megdicsért, majd következett a de. Deee… S mikor azt mondta, deee… megváltoztatta az egész munkát. Ennek ellenére soha nem haragudtunk meg rá, mert nagyon kedves, melegszívű tanár volt – kezdte az emlékezést.
Művésztársai megpróbálták időben betájolni a dévai művészeti iskola megalakulásának időpontját, de csak nagyvonalakban sikerült. Abban azonban megegyeztek, hogy a ma Sigismund Toduţă piski születésű zeneszerző, zenetudós nevét viselő iskola első tanárainak egyike a Zsil-völgyéből ide telepedő Mátyás József volt.
Torino Bocaniciu veszi át a szót, s rövid előadásából az is kiderül, hogy miért viseli a műteremház Mátyás József nevét:
– Mátyás József nagyon fontos volt a Hunyad megyei művészközösség egésze számára, többségünket tanította. 2002-ben hunyt el, s azóta nem igazán tudtunk megemlékezni róla úgy, ahogy megérdemelte volna. Volt pár csoportos kiállítás, tavaly például a fiókszervezet 60 éves fennállása alkalmából szerveztünk csoportos tárlatot, az ő munkáit is kiállítottuk. Büszkék vagyunk rá. S azt mondtam, hogy ha a Fennvaló is úgy akarja – mert a művészeknek saját istenük van! – szerezzük meg ezeket a helyiségeket, s adjuk az épületnek az ő nevét. Mert tiszteljük kimagasló tanári és művészi munkásságáért, erős személyiségéért, kiegyensúlyozott jelleméért. Mátyás József mindannyiunkat segítette, vigyázott a tehetséges gyermekekre, követte útjukat az egyetemen is, figyelemmel kísérte életpályájuk alakulását. Kiváló ember volt, s szükség van arra, hogy elismerjük. Ezért adtuk az épületnek az ő nevét. Egy másik, hasonló műteremház, a művészeti galéria fölött Mircea Bâtcă nevét viseli. Azon is gondolkodunk, hogy kezdeményezzük: egy-egy utca viselje két jeles művészünk nevét, legyen Déván Mátyás József és Mircea Bâtcă utca. Fontos az emlékállítás, mert az a vár, az a város, amelyik nem tiszteli művészeit, nem érdemli meg őket. A dévai közösség nagyon szerette ezt a két művészt, sokan ismerték őket, mert más iskolákban is tanítottak. Olyan emberek voltak, akik mély nyomot hagytak maguk mögött. Ezért gondoltunk a névadásra. – Pogocsán Ferdinánd helyi tanácsoshoz fordulva jegyezte meg: – Örvendek, hogy itt van a helyi tanácsos úr, hátha segít minket kezdeményezéseink megvalósításában.
Olvasmányaimból tudom, hogy a festőművészként és grafikusként jegyzett Mátyás József a Csíkszentmártonhoz tartozó Csíkcsekefalván született 1930. június 27-én. A Romániai magyar irodalmi lexikon szócikke szerint már korán, „a csíkszeredai gimnázium tanulójaként érdeklődést tanúsított a rajz, a művészi ábrázolás iránt. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafikai szakán szerzett diplomát (1956). Mint a Román Képzőművész Szövetség kétéves művészösztöndíjasa, Petrozsényben telepedett le, az itt életre hívott Zsil-völgyi Művésztelep elnöke, majd Dévára költözve a Művészeti Líceum tanára (1971–90).” A szócikk szerzője megjegyzi: „Festészetében az expresszionizmus eredményeit hasznosította. Kifejező színekkel, lendületes kompozíció-teremtő erővel alkotva murális művészettel rokonszellemű szimbolikus műveket. Metszetei lazán vagy ténylegesen összefüggő ciklusok (A vágy balladája). Linóleummetszetei helyet kaptak abban az albumban, melyet a Zsil-völgyi csoport alkotásaiból állítottak össze az 1929-es lupényi bányászsztrájk évfordulóján (Lupeni 1929–1959). Foglalkoztatta a monumentális művészet is: mozaikképet tervezett és kivitelezett a brádi iskolában. 1960-ban részt vett a Velencei Biennálén, szerepelt nemzetközi kiállításokon: Helsinki (1960), Genf (1961), Torino (1969), Buenos Aires (1979), Peking (1979), Ferrara (1982), Schwetzingen (NSZK, 1989)”.
[caption id="attachment_72531" align="aligncenter" width="1000"]
Tábla hirdeti az intézmény nevét, rendeltetését Fotók: Sarány István[/caption]
Az artportal.hu magyar online művészeti lexikon a Mátyás József nevével fémjelzett Zsil-völgyi Művésztelepről szóló szócikkében a következőket írja: „1955-ben alakult, s mintegy tizenöt évig közösségi szellemben működő alkotócsoport a petrozsényi szénmedencében. Az 1950-es években Romániában rendszeresített tehetségkutatás révén több Zsil-völgyi növendék került föl a kolozsvári képzőművészeti főiskolára, akik hazatértükkor megalapították a telep magvát képező Alkotási Kört. A csoport jelentősebb tagjai: Tellmann József, Fodor Kálmán, Nagy Ervin, Szlamka Béla, Mátyás József, Szilágyi Géza, Szilágyi Béla, Silviu Băiasi, Fodor Nagy Éva, Băiasi Lukács Etelka, Walter Frigyes. Kezdetben az ipari táj és az iparvidék társadalma ábrázolásának legkézenfekvőbb eszközét, a grafikát választották. Közös vállalkozásuk az 1929-es bányászmegmozdulás évfordulójára kiadott Lupény 1929–1959 metszetalbum volt. Ennek legjobb lapjai (Mátyás József, Walter Frigyes, Nagy Ervin, Tellmann József sorozatai) a „szocreáltól” az expresszionista hagyományok felé történő nyitást példázták. (Masereel, Kollwitz, G. Grosz művészetének újraéledésével igyekeztek a dogmatikus elvárásoktól eltávolodni.) A hatalmas bányavidék fejlesztési tervei, az akkor nagyarányú beruházások murális megbízatásokhoz juttatták a csoportot. Ilyenek voltak a petrozsényi Bányászati Főiskola és Szakszervezeti Művelődési Ház falképei, mozaikjai és fémplasztikái, továbbá mozaikfalak, sgraffitók a bányaközpont más településein. A Zsil-völgyi Művésztelep tagjai 1965-ben közös bukaresti kiállításon mutatkoztak be. Az évtized vége felé a törzstagok többsége, köztük a telep vezetőjének számító Fodor Kálmán és Mátyás József eltávozott a Zsil-völgyéből. Ezzel gyakorlatilag megszűnt a csoport kolóniaszerű együttműködése. A végleges fölszámolásra az egységesítő művészetpolitikai tendenciák nyomán 1978-ban került sor.”
Banner Zoltán művészeti író, a 20. század második fele erdélyi magyar képzőművészeti életének egyik legjobb ismerője Javaslataim és nézőpontjaim egy új modern Magyar képtár erdélyrészi gyűjteményét illetően című tanulmányában, amely a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában 2016-ban megjelent Képírás – képolvasás kötetben látott napvilágot, nem tulajdonít nagy fontosságot a Zsil-völgyi kezdeményezésnek: „Mivel a hatvanas évek elejétől az új zászlókat lobogtatni vágyó fiatalok a kolozsvári központból Erdély peremvidékére szorulnak ki, ott alakulnak meg a modernizáció, az erdélyi magyar művészet korszerűsítésének, megújításának a műhelyei. Legkevésbé illik ez a képlet a legkorábban, még az ötvenes évek közepén létesített Zsil-völgyi Művésztelepre, amely a bányavidék esztétikai felemelésének a szocialista-romantikus tervét tűzte ki célul. Alapítói közül kiemelkedő életművet csak Mátyás József […] hozott létre…”
Ábrahám Klára irodájában láttam először Mátyás József-képet, ezelőtt közel tíz esztendeje. A csíkszentmártoni Tivai Nagy Imre Szakközépiskola akkori igazgatója büszkén mutatta a mester munkáit, amelyeket a szülőfalura hagyott, s amelyek egy része az iskola irodáit, termeit díszítették, a többi a hajdani csekefalvi községházában berendezett emlékházban várta a látogatókat. Azóta a képeket a község kulturális központjának korszerű termeibe költöztették, olyan helyre, ahol biztosítani tudják a festmények tárolásához szükséges állandó hőmérsékletet és nedvességet, s ahol az érdeklődők bármikor megtekinthetik – mindaddig, amíg a csekefalvi volt községházát sikerül rendbe tenni, műtárgyak tárolására alkalmassá tenni.
[caption id="attachment_72533" align="aligncenter" width="1000"]
Sztrarszky Kálmán fotóművész és Pogocsán Ferdinánd Mátyás József portréja előtt[/caption]
Csíkszentmárton azonban nemcsak a hagyaték őrzésével és közkinccsé tételével ápolja a mester emlékét, hanem az immár hat éve megszervezett nyári alkotótáborral is. Idén éppen a tábor szervezésének végső hajrájával esett egybe a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének dévai riporttábora, s éppen kapóra jött utánajárni annak, hogy miként él a jeles mester emléke élete és munkássága utolsó három évtizedének helyszínén.
(Folytatjuk)
Sarány István
Ana-Maria Rugescu és Torino Bocaniciu a műteremben[/caption]
Tölthetek egy pohár bort? – kérdezte Torino Bocaniciu, miután a többi vendéggel együtt asztalhoz ültetett. Víz is van hozzá! – tette még csábítóbbá az ajánlatot. A nagy melegre való tekintettel szabadkoztam kissé, majd egy „üsse kő!” jelentésű kézmozdulattal megtoldva mondtam: jöhet egy vékony fröccs. – Művészek vagyunk, mi ebben az órában is ihatunk – fogta viccesre a dolgot vendéglátónk, bár nem az ő műtermében üldögéltünk.
Torino Bocaniciu a Romániai Képzőművészek Szövetsége dévai fiókjának vezetője, festőművészként, szobrászként, keramikusként, fotóművészként és díszlettervezőként egyaránt számon tartják. Kellemes, bőbeszédű ember. Ő vezetett fel a műtermeknek otthont adó hajdani bérház emeletére, mikor Pogocsán Ferdinánd dévai városi tanácsos [utólagos megjegyzés: jelenleg ő tölti be a város alpolgármesteri tisztségét], a helyi RMDSZ-elnöke kíséretében megérkeztünk a korábban egyeztetett találkozóra.
Arra voltam kíváncsi, hogy miként él a csíkszentmártoni–csekefalvi Mátyás József festőművész emlékezete azon a helyen, ahol élete javát leélte, életművét kiteljesítette? A választ már az épületbe belépve megkaptam, ugyanis a bejárati ajtó melletti táblán olvashattam: „UAP Filiala Deva / Studiourile de Creaţie / Iosif Mátyás”. A lépcsőházat a művész festményeinek reprodukciói díszítik, az ő munkái hangolnak rá a műtermek bejárata melletti vagy az ajtókra kifüggesztett plakátokon látható alkotásokra. Az egyik falon portréja is látható.
Ana-Maria Rugescu textilművész műtermében ültük körbe a munkaasztalt, férje, Alexandru Rugescu műépítész – a felvetett témára: a művészek déli italozási szokásaira utalva – megjegyezte, hogy talán nem bort, hanem abszintot kellene inni. Szétesnénk, mint Picasso figurái a művész kubista vagy konstruktivista időszakából – csillogtattam meg a művészetekben való jártasságomat. Közben le nem tudom venni a szemem a műterem falait díszítő gyönyörű textíliákról. Természetes anyagból készültek, színvilágukat a természetes, meleg földszínek uralják. Megannyi a művésznő munkája. Az asztalnál foglal helyet Mihai Panaitescu színházi rendező, a dévai színház igazgatója is, aki a szemközti gyönyörű szecessziós színházépületből ugrott át egy kis beszélgetésre.
– Mindannyiunknak tanára volt Mátyás úr – tér a témára Ana-Maria Rugescu. – Rendkívüli pedagógiai érzéke volt. Megnézte egy-egy munkánkat, s azt mondta: ez igen, nagyon jól csináltad. Megdicsért, majd következett a de. Deee… S mikor azt mondta, deee… megváltoztatta az egész munkát. Ennek ellenére soha nem haragudtunk meg rá, mert nagyon kedves, melegszívű tanár volt – kezdte az emlékezést.
Művésztársai megpróbálták időben betájolni a dévai művészeti iskola megalakulásának időpontját, de csak nagyvonalakban sikerült. Abban azonban megegyeztek, hogy a ma Sigismund Toduţă piski születésű zeneszerző, zenetudós nevét viselő iskola első tanárainak egyike a Zsil-völgyéből ide telepedő Mátyás József volt.
Torino Bocaniciu veszi át a szót, s rövid előadásából az is kiderül, hogy miért viseli a műteremház Mátyás József nevét:
– Mátyás József nagyon fontos volt a Hunyad megyei művészközösség egésze számára, többségünket tanította. 2002-ben hunyt el, s azóta nem igazán tudtunk megemlékezni róla úgy, ahogy megérdemelte volna. Volt pár csoportos kiállítás, tavaly például a fiókszervezet 60 éves fennállása alkalmából szerveztünk csoportos tárlatot, az ő munkáit is kiállítottuk. Büszkék vagyunk rá. S azt mondtam, hogy ha a Fennvaló is úgy akarja – mert a művészeknek saját istenük van! – szerezzük meg ezeket a helyiségeket, s adjuk az épületnek az ő nevét. Mert tiszteljük kimagasló tanári és művészi munkásságáért, erős személyiségéért, kiegyensúlyozott jelleméért. Mátyás József mindannyiunkat segítette, vigyázott a tehetséges gyermekekre, követte útjukat az egyetemen is, figyelemmel kísérte életpályájuk alakulását. Kiváló ember volt, s szükség van arra, hogy elismerjük. Ezért adtuk az épületnek az ő nevét. Egy másik, hasonló műteremház, a művészeti galéria fölött Mircea Bâtcă nevét viseli. Azon is gondolkodunk, hogy kezdeményezzük: egy-egy utca viselje két jeles művészünk nevét, legyen Déván Mátyás József és Mircea Bâtcă utca. Fontos az emlékállítás, mert az a vár, az a város, amelyik nem tiszteli művészeit, nem érdemli meg őket. A dévai közösség nagyon szerette ezt a két művészt, sokan ismerték őket, mert más iskolákban is tanítottak. Olyan emberek voltak, akik mély nyomot hagytak maguk mögött. Ezért gondoltunk a névadásra. – Pogocsán Ferdinánd helyi tanácsoshoz fordulva jegyezte meg: – Örvendek, hogy itt van a helyi tanácsos úr, hátha segít minket kezdeményezéseink megvalósításában.
Olvasmányaimból tudom, hogy a festőművészként és grafikusként jegyzett Mátyás József a Csíkszentmártonhoz tartozó Csíkcsekefalván született 1930. június 27-én. A Romániai magyar irodalmi lexikon szócikke szerint már korán, „a csíkszeredai gimnázium tanulójaként érdeklődést tanúsított a rajz, a művészi ábrázolás iránt. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafikai szakán szerzett diplomát (1956). Mint a Román Képzőművész Szövetség kétéves művészösztöndíjasa, Petrozsényben telepedett le, az itt életre hívott Zsil-völgyi Művésztelep elnöke, majd Dévára költözve a Művészeti Líceum tanára (1971–90).” A szócikk szerzője megjegyzi: „Festészetében az expresszionizmus eredményeit hasznosította. Kifejező színekkel, lendületes kompozíció-teremtő erővel alkotva murális művészettel rokonszellemű szimbolikus műveket. Metszetei lazán vagy ténylegesen összefüggő ciklusok (A vágy balladája). Linóleummetszetei helyet kaptak abban az albumban, melyet a Zsil-völgyi csoport alkotásaiból állítottak össze az 1929-es lupényi bányászsztrájk évfordulóján (Lupeni 1929–1959). Foglalkoztatta a monumentális művészet is: mozaikképet tervezett és kivitelezett a brádi iskolában. 1960-ban részt vett a Velencei Biennálén, szerepelt nemzetközi kiállításokon: Helsinki (1960), Genf (1961), Torino (1969), Buenos Aires (1979), Peking (1979), Ferrara (1982), Schwetzingen (NSZK, 1989)”.
[caption id="attachment_72531" align="aligncenter" width="1000"] Tábla hirdeti az intézmény nevét, rendeltetését Fotók: Sarány István[/caption]
Az artportal.hu magyar online művészeti lexikon a Mátyás József nevével fémjelzett Zsil-völgyi Művésztelepről szóló szócikkében a következőket írja: „1955-ben alakult, s mintegy tizenöt évig közösségi szellemben működő alkotócsoport a petrozsényi szénmedencében. Az 1950-es években Romániában rendszeresített tehetségkutatás révén több Zsil-völgyi növendék került föl a kolozsvári képzőművészeti főiskolára, akik hazatértükkor megalapították a telep magvát képező Alkotási Kört. A csoport jelentősebb tagjai: Tellmann József, Fodor Kálmán, Nagy Ervin, Szlamka Béla, Mátyás József, Szilágyi Géza, Szilágyi Béla, Silviu Băiasi, Fodor Nagy Éva, Băiasi Lukács Etelka, Walter Frigyes. Kezdetben az ipari táj és az iparvidék társadalma ábrázolásának legkézenfekvőbb eszközét, a grafikát választották. Közös vállalkozásuk az 1929-es bányászmegmozdulás évfordulójára kiadott Lupény 1929–1959 metszetalbum volt. Ennek legjobb lapjai (Mátyás József, Walter Frigyes, Nagy Ervin, Tellmann József sorozatai) a „szocreáltól” az expresszionista hagyományok felé történő nyitást példázták. (Masereel, Kollwitz, G. Grosz művészetének újraéledésével igyekeztek a dogmatikus elvárásoktól eltávolodni.) A hatalmas bányavidék fejlesztési tervei, az akkor nagyarányú beruházások murális megbízatásokhoz juttatták a csoportot. Ilyenek voltak a petrozsényi Bányászati Főiskola és Szakszervezeti Művelődési Ház falképei, mozaikjai és fémplasztikái, továbbá mozaikfalak, sgraffitók a bányaközpont más településein. A Zsil-völgyi Művésztelep tagjai 1965-ben közös bukaresti kiállításon mutatkoztak be. Az évtized vége felé a törzstagok többsége, köztük a telep vezetőjének számító Fodor Kálmán és Mátyás József eltávozott a Zsil-völgyéből. Ezzel gyakorlatilag megszűnt a csoport kolóniaszerű együttműködése. A végleges fölszámolásra az egységesítő művészetpolitikai tendenciák nyomán 1978-ban került sor.”
Banner Zoltán művészeti író, a 20. század második fele erdélyi magyar képzőművészeti életének egyik legjobb ismerője Javaslataim és nézőpontjaim egy új modern Magyar képtár erdélyrészi gyűjteményét illetően című tanulmányában, amely a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában 2016-ban megjelent Képírás – képolvasás kötetben látott napvilágot, nem tulajdonít nagy fontosságot a Zsil-völgyi kezdeményezésnek: „Mivel a hatvanas évek elejétől az új zászlókat lobogtatni vágyó fiatalok a kolozsvári központból Erdély peremvidékére szorulnak ki, ott alakulnak meg a modernizáció, az erdélyi magyar művészet korszerűsítésének, megújításának a műhelyei. Legkevésbé illik ez a képlet a legkorábban, még az ötvenes évek közepén létesített Zsil-völgyi Művésztelepre, amely a bányavidék esztétikai felemelésének a szocialista-romantikus tervét tűzte ki célul. Alapítói közül kiemelkedő életművet csak Mátyás József […] hozott létre…”
Ábrahám Klára irodájában láttam először Mátyás József-képet, ezelőtt közel tíz esztendeje. A csíkszentmártoni Tivai Nagy Imre Szakközépiskola akkori igazgatója büszkén mutatta a mester munkáit, amelyeket a szülőfalura hagyott, s amelyek egy része az iskola irodáit, termeit díszítették, a többi a hajdani csekefalvi községházában berendezett emlékházban várta a látogatókat. Azóta a képeket a község kulturális központjának korszerű termeibe költöztették, olyan helyre, ahol biztosítani tudják a festmények tárolásához szükséges állandó hőmérsékletet és nedvességet, s ahol az érdeklődők bármikor megtekinthetik – mindaddig, amíg a csekefalvi volt községházát sikerül rendbe tenni, műtárgyak tárolására alkalmassá tenni.
[caption id="attachment_72533" align="aligncenter" width="1000"] Sztrarszky Kálmán fotóművész és Pogocsán Ferdinánd Mátyás József portréja előtt[/caption]
Csíkszentmárton azonban nemcsak a hagyaték őrzésével és közkinccsé tételével ápolja a mester emlékét, hanem az immár hat éve megszervezett nyári alkotótáborral is. Idén éppen a tábor szervezésének végső hajrájával esett egybe a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének dévai riporttábora, s éppen kapóra jött utánajárni annak, hogy miként él a jeles mester emléke élete és munkássága utolsó három évtizedének helyszínén.
(Folytatjuk)
Sarány István
