Hirdetés

Márton László: Harangok

HN-információ
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. Már a nyomtatott folyóiratok alkonyán, de még a világháló diadalmenete előtt lehetett. Vagy az is lehet, hogy még 1989 előtt? Mindenesetre a brassói vasútállomás újságosbódéjába eltévedt egy Scientific American, és rögtön le is csaptam rá, majd Csíkszereda felé zötyögve, a székely körvasút átadása óta ugyanolyan lassúsággal közlekedő személyvonaton elolvastam egy roppant érdekes tanulmányt a harangokról. Pontosabban arról, hogy miért is repednek meg, miért is némulnak el a harangok. Azóta jó néhány esztendő eltelt, és az ismeretterjesztő írás csak akkor jutott eszembe, amikor az ezredforduló után Márton László gépészmérnök (1940) felkeresett egy szokatlan formátumú és nagyon szép kiállítású könyvvel, amelyet a harangokról írt. Mintha A fizika kultúrtörténetét vettem volna kézbe, hiszen versek találkoztak benne képletekkel, jelenkori fotók középkori rajzokkal és Román Viktor szobor-repróval, népköltészeti sorok valamiféle számmisztikával, Hargita megye harangjainak majdhogynem teljes jegyzéke pedig annak a magyarázatával, hogy az öntési hibák, az ónzárványok, a fagyok és a kifáradás nyomán hogyan is válnak rekedtté, majd némulnak el a harangok. Az egykori gyergyószentmiklósi öntöde igazgatója, a két kultúra, a művészetek, az irodalom, valamint a természettudományos és műszaki műveltség egymásra találásának legalább olyan apostola, mint idősebb Toró Tibor (1931–2010) atomfizikus professzor Temesváron, akinek a neutrinóról is Szilágyi Domokos vagy éppen valamilyen konstruktivista szobor jutott az eszébe, ha nem éppen a Divina Commedia vagy egy Harag György-rendezés. A magyar műszaki nyelv megőrzésének a hitvallásával még 1989 előtt írt könyvet-tanulmányt a súrlódástanról, a zsebszámítógépekről (hol vannak már? szellemük talán a mobiltelefonokban) és más témákról, Márton László igazi szerzői virágzása azonban kétezer után bontakozott ki. Útjaink nem túl gyakran keresztezték egymást, de kimondottam örültem, amikor azt láttam, hogy gyakorlatilag évente megjelentet egy-egy újabb kiadványt. Az erdélyi vízimalmokról, a toronyórákról, több erdélyi tájegység és település technikatörténeti örökségéről, Kós Károlyról, nem a regényíróról, a drámaíróról, nem az építészről, nem a politikusról, a Kiáltó Szó szerzőjéről, hanem Kós Károlyról, a művészi kovácsoltvas formatervezőjéről, akinek a neve eszünkbe sem jut, amikor lenyomjuk egy-egy patinás erdélyi középület bejárati ajtajának a kilincsét. „Mérnök vagyok, és megtanultam, hogy minden építmény csak akkor szilárd, ha a szerkezete jó, az anyagok megfelelőek, a munka becsületes” – írta Kós Károly 1925-ben Reményik Sándornak. Nos, Márton László is mérnök, és könyvei ugyanilyen építmények. Egy huszonegyedik századi reneszánsz ember alkotásai, aki az erdélyiségbe vetett hittel úgy kutatja a múltat, hogy töretlenül hisz a fiatalokban. (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2001, Szerkesztő. Kerekes György, Műszaki szerkesztő: Kiss Tibor. Borítóterv: Hajdú Áron)

Székedi Ferenc



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!