Már sovinisztából sincs elég

Akkora válság van, hogy már sovinisztából sincs elég – nevettünk egyik derék kollégámmal azon, hogy a román himnusz napja alkalmából Székelyudvarhelyen erőt demonstrálni igyekvő többségi szélsőségesek kevesebben voltak, mint a rendezvényt biztosító rendfenntartók.
Még mielőtt bárki azzal vádolna, hogy valójában én vagyok a nacionalista, amiért nem adom meg a „kellő tiszteletet” a román himnusz napjának, nem árt, ha pár apróságot tisztázunk. Először is: alapvetően nincs azzal semmi baj, ha egy ország megünnepli saját himnuszának a napját. Ez szíve joga az adott ország polgárainak. Megkockáztatom: az sem ördögtől való, hogy székelyföldi településeken ünnepeljék meg a román himnuszt, elvégre ezzel nem ártanak senkinek. Továbbmegyek: azzal sincs semmi bajom, ha az állam központi rendezvényt szervez egy ilyen napon a megyeszékhelyen. Tulajdonképpen ebben semmi rendkívülit nem kéne látnunk. De akkor mégis miért van az, hogy akaratlanul is kárörömöt érez az ember, amikor azt hallja a helyszínről beszámoló kollégájától, hogy vérszegény az udvarhelyi felvonulás, alig néhányan mentek el a rendezvényre?
Elintézhetném a választ annyival is, hogy legszebb öröm a káröröm, mert nincs benne irigység! De ez túl felszínes megoldás lenne, nincs sportértéke. Kákán csomót kereső ultrakozmopoliták ugyanis némi joggal vethetik közbe, hogy a kárörvendésünk ugyanolyan nacionalista megnyilvánulás, mint az udvarhelyi felvonulóké, csak magyar.
Nem tagadom, van benne némi igazság, de az félrevezető. A felvonuló csoporttal – mert tömegnek durva eufemizmus lenne őket nevezni – egyáltalán nem az a gond, hogy megünneplik a román himnusz napját. Az ördög ugyanis ezúttal is a részletekben rejlik. Ez esetünkben nem más, mint a felvonulók szándéka, amelyet különösebben nem is akartak titkolni.
A székelyudvarhelyi rendezvénynek ugyanis egyáltalán nem az volt a célja, hogy megünnepeljék a himnuszt. A napnál is világosabb, hogy erődemonstrációnak szánták. Meg akarták mutatni, hogy ebben az országban „örökre ők az urak”, még Székelyföldön is. Azon a Székelyföldön egyébként, amely szerintük „úgynevezett” és nem létezik. Fura mód az sem zavarja őket ebben, hogy szemantikailag elég nehezen értelmezhető, hogy valami, ami „úgynevezett”, nem létezik. Ez az erődemonstráció, noha békésen zajlott, mégis nyílt támadás a mi magyar identitásunk és jó közérzetünk ellen. Vaskos álszentség lenne tehát azt várni a székelyföldi magyar közösségtől, hogy kalaplengetéssel és tapssal üdvözölje őket.
No kérem szépen, hát ezért esik annyira jól, hogy vérszegényre sikeredett a rendezvényük. Teljes joggal nevetjük ki őket. Kevés annál szórakoztatóbb dolog van, mint amikor a nagyon keménykedők válnak nevetségessé.
Az elvakult gyűlölettel szemben nem a vele szembeállított gyűlölet a jó válasz. Az egymásnak feszülő indulatokból semmi jó nem tud születni. A felülemelkedés, a humor sokkal inkább szolgálja közösségünk érdekeit, hiszen ebben az országban mégiscsak együtt kell élnünk a többségi nemzettel. Különben meggyőződésem, hogy a józan gondolkodású román közösség is jóízűt tud nevetni azon, hogy akkora válság van, hogy már sovinisztából sincs elég.

Kiss Előd-Gergely

: an accessible web community