Középiskolás diákokkal van szerencsém dolgozni mostanság. Sok szempontból érdekes tapasztalat, érdekes látni, miként viszonyulnak olyan programokhoz, amelyek nem képezik a kötelező iskolai tananyag részét, de mégis időt kell szánni rá, ott kell maradni az iskolában órák után, figyelni kell, netán még aktívnak, érdeklődőnek is lenni… Mondom, érdekes tapasztalatok, de nem ezekről írnék most. Sokkal inkább egy ismerkedős játékról, pontosabban annak egy kérdéséről és az arra érkezett válaszokról. A játék lényege, hogy a néhány fős csoportokba tömörült fiatalok megkezdett mondatokat kell befejezzenek, többek között azt, hogy a „a jövőben bizonyára mindannyian…” Jött erre már igen sokféle befejezés: „leérettségizünk”, „megtanulunk angolul”, „autót fogunk vezetni”, „egyetemre megyünk” – széles a lehetőségek tárháza. Egy befejezése a mondatnak viszont feltűnően gyakran – minden más lehetőségnél gyakrabban – elhangzott: „külföldön leszünk”. Mostanig nem volt alkalmam ilyen testközelből szembenézni a középiskolás korú fiatalok jövőképével. És bevallom, ledöbbentem. Belátom, hogy nem kellett volna, hiszen nem titok, hogy milyen sokan mennek külföldre dolgozni közvetlenül iskola után, vagy a szakképesítés megszerzése után milyen sokan választják a megélhetés idegen útját – mégis sokkolt a jelenség. Minden bizonnyal azért, mert egészen mostanig valahogy úgy képzeltem ezt a jelenséget, hogy az iskolákból kikerülő fiatalok itthon nekilátnak a munkahelykeresésnek, az egzisztenciateremtésnek, de a sorozatos kudarcok, a kilátástalanság előbb-utóbb a határ felé fordítja a tekintetüket. Ezzel szemben most megtapasztaltam azt, hogy már az iskolapadban ülve a kivándorlásra készülnek, a külföldre távozás mint az egyetlen életképes lehetőség él bennük. Az, hogy a tanulmányaik befejezése után elhagyják az országot, nem is kérdés számukra. Erről a tapasztalatomról beszélgettünk baráti körben, kamasz gyermekeket nevelő szülőkkel. Ekkor ért az újabb meglepetés: több szülő – bátorkodom mondani, hogy a jelenlévők többsége – is helyénvalónak tartotta, hogy a gyermeke számára teljesen természetes a boldogulás más országban való keresése. „Nem várhatjuk el, hogy feláldozza magát és itthon maradjon”, „mihez kezdjen itthon?”, „menjen, és boldoguljon, mert kint, ha dolgozik, legalább megél a munkája után”, „nem foszthatom meg azoktól a lehetőségektől, amik külföldön kínálkoznak számára” – ilyen és ehhez hasonló vélemények fogalmazódtak meg. Az egyik legnagyobb problémám a dologgal az, hogy a fent említett mondatok mindenikének hatalmas igazságtartalma van. Valahogy mégsem érzem jól magam tőlük, számomra ezek nem megnyugtatók. Sőt! Annyira rossz érzéseket keltettek bennem, hogy már-már azon kezdtem agyalni, miféle világot teremtettünk mi, a tegnap és a ma felnőttjei, amelyben a gyermekeink, a holnap emberei nem akarnak élni? Mi több, mi, a szüleik, a családjuk, akik körömszakadtáig kellene ragaszkodjunk hozzájuk, saját érdekükben már-már szinte toloncoljuk kifelé az országból? Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez közös felelősségünk… Forró-Erős Gyöngyi