Közös saját

burus_janos_botond_ml_8043-300x280A panelház (tömbház) – és a térbeni megsokszorozásával létrehozott lakótelep – mára már egyáltalán nem ideális élettér. Lehet, hogy valamikor az volt, és működött is: a kommunizmus erőltetett iparosítási és urbanizációs folyamatára, a háború utáni lakosságnövekedéssel jelentkező lakáshiányra például jelenthetett érvényes megoldást egy (vagy százezer) kétszobás tömbházlakás, s akár örömet, életminőség-javulást is annak, aki esetleg vályogházból jött. Az elemalapú panelházak terveit, a viszonylag olcsó, gyors és adott értelemben kétségkívül látványos házgyári technológiát a keleti blokk többi országához hasonlóan a mienk is a Szovjetuniótól (bár hallottam már olyan érvelést, hogy a Kínai Népköztársaságtól vagy Észak-Koreától) kölcsönözte, roppant jó ötletnek tartva „a padló és a mennyezet keresztezésére tett legsikeresebb micsurini kísérletet”, főként, mert nemcsak a város- vagy faluképet sikerült prímán átalakítani vele, hanem a mentális én- és társadalomképet is: egy csomó embert lehetett megszabadítani a magántulajdon jelentette birtoklási, önállóságot, önellátást is feltételező állapot bilincséből, mivel az egy vagy két saját tulajdonú lakóház által elfoglalt felületre épített tízemeletes, több mint negyven családnak, azaz 100-150 embernek otthont adó toronyház a természetes kollektivizálódás tere is volt, vagy kellett volna legyen. Az utóbbi társadalmi kísérlet, ha az ezelőtt 30 évvel a panellakók között még rendkívül erős, bizonyos mértékig akár kulturális-gazdasági vetületekben is megnyilvánuló „jószomszédsági” kötelékekre gondolunk, nem volt sikertelennek mondható. Az más kérdés, hogy mára egy tömbház lakói jobbára felületes, vagy semmilyen viszonyt sem tartanak fenn a többi lakástulajdonossal. Ha egy tetszőleges székelyföldi várost veszünk példaként, azt látni, hogy lakótelep szinte teljesen megszűnt szociális térként létezni: a panelházak közötti, eredendően szűk felületeket a közúti és egyéb infrastruktúra mellett legnagyobb hányadban az autók számára kialakított parkolók foglalják el. A zöldövezetek (néhol játszóterek) mesterséges térként léteznek, s furcsamód, bár ezeket gyakran maguk a lakók alakították ki és ápolják, inkább számítanak tiltott övezetnek, mint találkozási pontoknak. Leírható ez egyszerűbben is: mikor láttak utoljára a tömbházak között focizó vagy bújócskát játszó, húsz-harminc fős gyermeksereget? A panellakás önmagában is problematikus tulajdon: például korszerűtlen hőtechnikai adottságokkal rendelkezik, amin csak költséges beavatkozással lehet javítani, lehetetlenné teszi az esetlegesen jelentkező strukturális problémák hatékony javítását, ami ugyanúgy érvényes az épületgépészeti elemekre (víz- és szennyvízvezetékre, gázvezetékre, fűtésrendszerre stb.) is, ugyanakkor feltételezi a közös felületek (lépcsőház, pince, tetőtér, felvonó) karbantartását. A panelház egésze – azaz nem csak egy-egy lakrész – értelemszerű függőségi viszonyban áll a járulékos szolgáltatásokat biztosító egységekkel, földgázra, elektromos áramra, vízre van szüksége, amelyek nélkül élvezeti, használati értéke meghatározó módon csökken. Ugyanakkor feltételezi a közösségi létforma minden velejáróját, egy adott normarendszerhez való igazodást, a csökkent egyéni intimitást stb. Mindezek mellett a már említett tetszőleges székelyföldi városunkban a magántőke egyik legfontosabb elemét jelenti, magyarán a lakosság jó részének ez a legszámottevőbb vagyontárgya. S mivel nagy volumenű, új lakások építését célzó befektetések, amelyek átalakíthatták volna az ingatlanpiaci preferenciákat, nem történtek, valójában viszonylag konstans értékhordozó. Ezért is furcsa számomra, hogy a tömbházlakókban miért nem tudatosul jobban a saját, közös térben létező magántulajdonuk védelmének és gondozásának fogalma? Mert elméletileg erre, a közös érdek védelmére lenne hivatott például a máig lakószövetségnek becézett lakástulajdonosi társulás, amelyet maguk a lakók hoztak létre, s tevékenysége mégis sokszor semleges vagy egyenesen enervált a lakástulajdonosok irányába. Ne beszéljünk most arról, hogy melyik tízemeletes tömbház közössége bizonyulna elég felkészültnek arra a helyzetre, amikor a harminc-negyven-ötven éves közös ingatlanon a lépcsőház meszelésén vagy a kaputelefon megjavíttatásán túlmenő, jelentős javításokat kell elvégeztetni – pedig ezekre inkább előbb, mint utóbb szükség lesz. Maradjunk a szolgáltatók felé tartozást felhalmozóknál: a székelyföldi város tömbházában visszatérő jelenség, hogy egy vagy néhány tulajdonos, esetleg bérlő tetemes összeggel marad el, amiért a szolgáltató először rá, majd a teljes lakóközösségre igyekszik nyomást gyakorolni – érthető módon, hisz a szolgáltató léte is a szolgáltatás árának beszedésétől függ. Csakhogy erre egy bizonyos határ átlépése után már alig marad esély, illetve drasztikus eljárásokat kell foganatosítani, amelyek csak nagyon nehezen vagy nagyon sokára vezetnek célra. Ha a közösség maga nagyobb kontrollt gyakorolna a jelenség felett – amelyre vannak is eszközei, még ha végesek is –, a probléma könnyebben átléphető lenne. Mert egy hónapnyi tartozást még ki lehet egyenlíteni, horribile dictu, akár közös erővel is, megfelelőnek tartott garanciák mellett –, másfél évit már sehogy. 

Burus János Botond