A most elbeszélt történet után nagyon érdekes dologra jöttem rá. Ahol tíz embernél több van, már megjelenik a társadalom kicsiben és kirajzolódik, hogy milyen kölcsönhatásban létezünk. És akkor jó idő van… Vagy, ahogyan errefelé mondják, bű meleg! Támadt egy remek ötletem, hogyha a pityókát elültették és a veteményt elrendezték, akkor „uccu, neki, hadd lobogjon a hajunk” – elnézést kérek a kopaszoktól – ez csak amolyan mondás. A lényeg az, hogy sokat ne vakargassuk a fejünket tetvek (gondok) után, hanem fogjuk meg a famíliát és menjünk ki a természetbe. Most nem kirándulásra szólítom fel Önöket, mint legutóbb. Ezúttal csak a legközelebbi piknikzónáig menjünk. Vigyünk flekkent, húst és az elengedhetetlen miccset. A szúnyogriasztót nyugodtan otthon lehet hagyni, helyette inkább egy marék, vagy nem is, inkább egy fél zsák kutyaeledelt vigyenek. Hogy miért is? Az ok rendkívül egyszerű: imitt-amott annyi a pásztorkutya, hogy az ember már-már birkának érezheti magát. Persze a hús miatt jönnek, vagyis dehogyis, a gyomruk miatt és a jó falatok reményében. Az étel illata csábítja őket. No meg az, hogy megszokták és mi is megszoktuk, hogy nekik adjuk oda az ételmaradékokat. Azzal nincs is baj. Csakhogy ezeknek tényleg nincs dolguk máshol?! Ételben fizetett, önkéntes őrző-védők… Hogy miket nem láthat errefelé a kiránduló?! Egyik érdekesség kipipálva. A másik, amire felhívnám a figyelmet, a hangos zene. A piknikzónák hétvégén olyanok, mint New Orleans, igazi kulturális kereszteződés színhelyei. Egyszerre hallgathatunk manelet, mulatóst és esetenként retro számokat. Csak győzzük idegrendszerrel befogadni és emészteni ezt a hallási gasztronómiából terített svédasztalt. Én képtelen voltam megbirkózni ennyi fajta zenével, mindegyiket szeretem, csak szerre és nem egyszerre. Nekem többszöri nekifutásra sem sikerült megemésztenem: ahány autó, annyi hangtechnika, na és a verseny, hogy kié a hangosabb zene. Egymásra erőltetjük saját zenei ízlésünket? Nos, a verseny hatalmas. Igazából csupán későre jöttem rá – illetve a kulturális zenei mustrától néhány száz méterrel arrébb –, hogy a természetben vagyok, és hallom a patak csobogását, sőt a madárcsicsergést is. Jól megszívtam ezt a pikniket, kikapcsolódtam úgy, hogy még éjszaka is egyszerre több dallamot dúdoltam magamban. Persze mondhatják kedves olvasóink, hogy finnyáskodom, kényeskedem. S kutya is a jó dolgában veszik meg, de mégis… Apropó kutya, ezúttal üres hassal mentem haza. Történt ugyanis, hogy az őrizetlenül hagyott „káposztámat” két-három önkéntes őrző-védő eb felfalta. Kikapcsolódni ugyan nem sikerült, azonban annál több szólásmondás jutott eszembe, sokat felidéztem magamban, ráadásul kicsit fakír is lehettem. Összességében a hétvégi kirándulásom nem úgy sikerült, ahogyan terveztem. Azonban tapasztalatnak megtette, és végül is medvét nem láttam, csupán kutyát, amelyik alkatomból ítélve úgy döntött, nem kell nekem annyi étel és besegített, amíg természetjáró utamon voltam. A hétvégén egyvalami biztosan megtörtént, nevezetesen, hogy kölcsönhatásban voltunk mi székelyek, románok és romák. Egy közös pont indított mindnyájunkat, mégpedig a természetben eltöltött szabadidő, mindenki a kultúrájának megfelelően.

Vlaicu Lajos