Klotild

Megnyugvást sugárzó arccal, őszinte mosollyal néz a kamerába. Pici, törékeny testén semmi jele fáradtságnak, amint csokornyi gyermeket úgy ölel át, hogy mindenki érezze: ott van mögötte a biztos pont, amire számítani lehet. Fiúk-lányok ropogósra vasalt, világoskék, fehér galléros óvodáskötényükben önfeledten, mégis tiszteletet sugárzóan pózolnak, büszke tekintetük üzeni: mi ide tartozunk, és ez nem semmi.
Valahányszor elsétálok Csíkszeredában a Mikó-vár előtti járdán, emlékek tucatjai tolulnak fel belőlem. Soromra várok – 4 évesen, egyedül – az önkiszolgáló kenyérrészlegén, s miután mindennapi mákos kiflim birtokába jutok, gondosan textilszalvétámba csomagolom, úgy helyezem kis óvodástáskámba, a pici pöttyös pléhbögre mellé. Később ott álldogálok a Vákár-féle ház előtt, és gyűjtöm a bátorságomat, hogy átkeljek a többsávos úton. Sikeres átjutás után mély levegőt veszek, és három kőlépcső megmászása után egyenesen a terembe lépek, ahol minden egyes reggel a kis betoppanókat mosolyogva, öleléssel várja Klotild néni. S egy szempillantás múlva ugyanígy búcsúzik tőlünk. Mert a mi ovinkban olyan gyorsan telt az idő, hogy nem kellett azon nyavalyogni, mikor jönnek utánunk szüleink, nem hisztiztünk, nem bullyingoltunk, nem jártunk fejlesztő pszichológushoz. Nekünk nem voltak robotizált legóink, okoseszközeink, csupán két-három korondi tejfölesköcsög, benne színes ceruzák.
Amint az ember belépett ebbe a néhány négyzetméteres kis parasztházba, rögtön megszűnt a külvilág: itt csak mese volt, meg varázslat, a kertben apró virágok, barátságos katicabogarak, a múzeumskanzenben önfeledt kergetőzés, hatalmas túrák a kicsierdőben, jóleső pihenés a gesztenyefák árnyékában. Tenyérnyi földdarabon észrevétlenül csepegtette belénk Klotild óvó néni a szülőföldhöz való ragaszkodást, az anyanyelv szeretetét, az egymásra figyelést, a másság elfogadását, önállóságra tanított, önkifejezésre biztatott. Habár nem tudtunk róla, környezettudatosan éltük óvodáséveinket.
Hiába telt el azóta több évtized, változatlanul meg vagyok győződve: eddigi életem során az óvodában éreztem a legjobban magam. A törvényszék melletti 4-es óvodában egyikünk sem érezte sem többnek, sem kevesebbnek magát társainál, csupán székely kisgyerekek voltunk a poszttrianoni Erdélyben. Klotild óvó nénitől a hiperaktív rosszcsont, a jól fésült stréberígéret vagy az introvertált szorongó egyformán megkapta a napi mosoly- és dicséretadagját.
Bárcsak minden egyes kisgyerek ilyen értékekkel felruházva tekinthetne a szocializáció ágas-bogas útvesztőiben eligazodni kényszerített társadalmi élet elébe.

Szatmári Cecília

: an accessible web community