Nem túl biztatók közösségeink kilátásai, ugyanis nagyon sok fiatal máshol keres munkát, megélhetést. A frissen végzettek jelentős hányada mindenképpen a kilépésen gondolkodik: legjobb esetben a fejlődő nagyvárosokba vágyik egyetemre, illetve azt követően munkára, rosszabb esetben Anglia – netán Németország és Magyarország – a célpont, ott kívánnak elhelyezkedni. Az okok nyilván nagyon összetettek, de megannyi oknak egy az eredője: a kilátástalanság. A munkaerőpiacon való elhelyezkedés esélyei csekélyek, ugyanis a diplomások az alulfizetett közszférában tudnak csupán munkát találni, a kétkezi munkások számára pedig gyengén fizető állásokat kínálnak, a nők varrodában, boltban (többnyire turkálóban) és italkimérésben tudnak elhelyezkedni, a férfiaknak pedig a kevés fafeldolgozó cég mellett időszakosan az építőipar kínál kereseti lehetőséget. De a jó szakemberek többnyire a jobban fizető regáti vagy külföldi építkezéseket részesítik előnyben, az itthonmaradottak pedig a gyengén fizető, de majd nyugdíjat biztosító állás és napi megélhetést adó családi gazdaság között őrlődnek, megpróbálva mindkét fronton teljesíteni… Hasonló elvándorlási hullám az 1990-es években érte Székelyföldet. Akkor a nyelvi kötődések okán Magyarország volt a legkedveltebb célország, s nagyon sokan a kétlaki életre, a heti ingázásra, de a megszerzett pénz többnyire itthon való elköltésére rendezkedtek be. Ekkor egész falurészek nőttek ki a földből, új házak épültek, s bár nagyon sokan kint rekedtek, magas volt a hazatérők száma. A kint szerzett pénzből itthon teremtettek maguknak egzisztenciát nagyon sokan: vállalkozást indítottak vagy csak házat építettek, autót vásároltak sokkal rövidebb idő alatt, mintha itthon gürcöltek volna érte. Aztán alábbhagyott a kilencvenes évek elvándorlási hulláma, de csak azért, hogy húsz év teltén új erőre kapjon. A legfontosabb célország Anglia lett, így a földrajzi távolság lehetetlenné teszi a gyakori hazalátogatást, az otthonnal való kapcsolattartást, s mintha az újabban kilépők se arra gyűjtenek, hogy majd itthon vásároljanak maguknak házat, alapítsanak családot. Úgy érzik, hogy nincs mire hazajönni. Nincs munkahely, nincs tisztes megélhetést nyújtó kereseti lehetőség, kellemetlen a korrupciótól átszőtt közélet, visszataszító a politika, esetleges az egészségügyi ellátási rendszer, s vajmi kevés jel utal arra, hogy a közeljövőben itt valami jobbra fordul. Ha meg elmennek a fiatalok, nem lesz itthon gyermek, nem kell majd annyi iskola, nem lesz aki színházba, könyvtárba járjon, nem lesz aki fenntartsa az egészségügyi és a társadalombiztosítási hálózatot, nem lesz értelmiségi réteg. S egyre több lesz a bedeszkázott ablakú ház, a füves udvar, a gazzal benőtt szántó, az elvadult legelő… Nem kell messze mennünk, hogy meglássuk, mi vár ránk: Udvarhelyszék kiöregedett, elnéptelenedett falvai intő jel kellene legyenek számunkra. Nézzünk körül, s gondolatban futtassuk meg, csak a mi utcánkból hány fiatal került külföldre az elmúlt pár esztendőben, s számoljuk meg az eladó házakat is. A kellemetlen meglepetés nem marad el… Sarány István