Kezek, rajzon

Fotó: Ádám Gyula

Márton Árpád műveiből nyílik ma kiállítás a Csíki Székely Múzeumban. A falakra, öt teremben mintegy 200 munka került a művész gondos válogatásában. Szücs György művészettörténész sugallta, hogy jó lenne, ha nem a közismert, korszakokat jelölő nagyméretű és nagy horderejű képeit mutatná meg ismételten a művész születésnapi tárlatán, hanem rajzaiból válogatna. Sarány István írása.

Furcsa dolgokat produkál ez a világjárvány, áthúzza, átírja eddigi szokásainkat. Tavaly például nem ünnepelhettünk közösségben. Így nem ülhettük méltóképpen meg az aradi vértanúk emléknapján Márton Árpád festőművész nyolcvanadik születésnapját. Pontosítanék: nem ülhettük meg méltóképpen Csíkszeredában a jeles évfordulót, de a szülőfalu pompás és emlékezetes ünnepséget szervezett jeles szülöttje tiszteletére: kiállítást rendeztek be a kerek évfordulót ünneplő Mester műveiből, messzeföldről összegyűltek művészbarátai, tisztelői, művészetszerető emberek, hogy köszöntsék az ünnepeltet, ugyanis Márton Árpád olyan ember, akit szűkebb és tágabb környezete egyaránt számon tart, tisztel. Művészi és emberi kvalitásaiért egyaránt. A művésztársak a tehetséges, emlékezeteset alkotó pályatársat köszöntötték, a tanítványok – és bizony hosszú a sor! – mesterüknek tisztelegtek, a kultúra terén tevékenykedők pedig az örökmozgó művészetszervező tevékenységet ismerték el jelenlétükkel.
A Csíkszeredába tervezett születésnapi ünnepi momentumok azonban elmaradtak a járványügyi korlátozások miatt, maradtak az őszinte baráti, tisztelői köszöntések, meleg szavak és kézfogások. Így nem jöhetett létre a jubileumi tárlat, amellyel a 80 éves művész akarta megajándékozni a közönséget, s nem jelenhetett meg az alkalomra szánt kötet sem, amelyben a művésznek a rajzzal kapcsolatos gondolatai olvashatók, s az olvasottakat gazdagon alátámasztó képanyag látható, válogatás az ünnepelt emberöltőnyi munkásságából.
A rajzok mellett grafikai lapokat, akvarelleket, pasztelleket vonultat fel a kötet, illetve rövid, tömör írások olvashatók a művészről, művészetéről és személyiségéről Banner Zoltán, Szücs György, Zakariás Ágota, Nagy Miklós Kund, illetve Gaál András tollából. A kötetbe került rajzokat maga a művész válogatta tanítványaival, Botár László dizájnerrel, képzőművésszel, a kötet arculatának tervezőjével és tipográfusával, illetve Ádám Gyula fotóművésszel, aki a reprodukciókat is készítette. A művésszel a beszélgetést magam készíthettem, és hálás vagyok azért, hogy a remek interjúalany ismételten megtisztelt bizalmával.
Egy év késéssel azonban megnyílik a kiállítás. Kedvcsinálóként a mai születésnapi tárlatnyitó előtt álljon itt egy rövid részlet a beszélgetésből:

– Ön mit tart a művész feladatának?

– A kéz – túl annak fizikai valóságán – a cselekvés szimbóluma. Most utólag nagyon érdekes dologgal szembesültem: a munkáimban egyre jobban egyszemélyessé válnak az ábrázolások. Itt jön a képbe az ember. A cselekvő ember. S így ösztönösen jönnek elő a kezek mint jelkép. Holott az emberek általában szeretik eldugni a kezüket.
A kérdésre válaszolva József Attilát idézném: „az igazat mondd, ne csak a valódit”. Lehet könnyedséggel, habzón ábrázolni dolgokat erről a világról, de senki ne feledje, hogy visz az ár, te meg benne vagy az árban: tehát a körülötted történő dolgokat tudomásul kell venni és reagálni kell rájuk valamilyen formában. Én ezt tartom, hogy egyszerűen élj a mában, ne zárkózzál el, ne legyen elefántcsonttorony a művészetedből. Alkotásaidnak legyen üzenete, még ha az csak jelképes, szimbolikus is… A munkáimnak üzenete van, üzenet egy korról, a hitről, a hozzáállásról. Én ezt vallom, ha valaki szid vagy neheztel érte, nem érdekel! Mert Ady azt mondta, „Érints, vevő, és hullj reám, sár!”… Igaz? Vásárra vittem? Jó napot! Vállalom érte a felelősséget! A Farkas Árpáddal, Magyari Lajossal való összehasonlítás kapcsán azt mondhatom, hogy a dolgok összecsengtek ilyen szempontból. Az irodalommal is, meg a zenével is. A zene mindvégig kísért, sokat számított az is, hogy olyan esztétikatanárunk volt, mint Földes László, aki fantasztikusan belénk rágta azt, ami a lényeg, ami a jó. És mivel a zenészekkel együtt vettünk részt az ő óráin, az elhangzottak mindkét művészeti ágra, a köztük lévő összefüggésekre is vonatkoztak. Miklóssynak pedig az volt az elvárása, hogy a műteremben szóljon a zene, többnyire Bartók, Kodály; ezenkívül hétfőnként számon kérte, hogy a hét végén voltunk-e koncerten. Tehát a feladat visszatérni a gyökerekhez: keresd meg honnan jöttél, és próbálj ebből valamit teremteni…

– Banner Zoltán mágikus naturalizmusnak nevezte az Ön művészetét. Mi ez a mágia? Honnan jön?

– Abból fakad, hogy hozok magammal egy érdekes világot, ami lassan-lassan már csak az elmesélésekben létezik. De én még megérhettem a nagyszüleim és a szüleim révén, hosszú éveken keresztül azokat a hangulatokat, amelyek ma már nem léteznek. Mint a kapu elé kiülve folytatott vasárnap délutáni beszélgetések, vagy akár a hétköznapok meg az e hétköznapokhoz kapcsolódó cselekvések, a hétköznapi beszédmodor, vagy akár a sütés-főzés. S mindezek egyfajta bizsergést okoznak, s próbálom visszaadni őket a különböző felületeken. Ma egyre kevesebbet foglalkozunk a lélektani problémákkal, a hittel. Pár éve lélekjátékaimmal fogalmazom meg üzeneteimet. Ezeknek az üzeneteknek pedig van egy lelki elvárása is. Tehát nemcsak formai, külső üzenetek, hanem belsőből fakadó, lelki üzenetek. Ugyanis egy nemzetnek a lelke is lényeges. Választ keresek a mitől, miért, hogyan kérdésekre, felelősségérzettel, cselekvéssel…

– Egyik méltatója azt írta Önről: alázattal viseli el a sikert, az elismerést. Ez az alázat honnan jön?

– Az ember dolgozik, teremt, de ezt nem szabad… Tudja, milyen kell legyen? Mint egy reggeli mosakodás: megmosakszol, felfrissülsz, megtörölközöl és továbbmész. És holnap reggel újra ezt csinálod. Tehát a napi siker nem szabad elvakítsa az embert. Az nagy baj. Akit elvakít, és beleül ebbe a mámorba, összeroppanhat alatta. Nagyon kegyetlen vagyok ilyen szempontból. Jó, megvolt, kész. Teremtettem, ez volt, jöjjön a sár… „A piacról hulljon még rá sár.”