Pénzt kérhet az utas, ha nem tud netezni a vonaton – olvasom a hírekben, s máris eszembe jut minapi nagy sérelmem: nem tudtam bejelentkezni a Magyarországról érkező, Brassóba tartó Corona egyik kocsijában a wifi-re, pedig munkával szerettem volna agyonütni a Csíkszereda–Brassó közötti utazás másfél órás idejét. Megtettem, de segédeszközök nélkül kellett munkálkodnom, míg le nem merült a laptopom. Eszembe sem jutott volna a pillanatnyi bosszúságot okozó eset, ha nem látom az egyik hírportál öles címét: Pénzt kérhet az utas, ha nem tud netezni a vonaton. S már a bevezető sorokból megtudtam, hogy „Ha a MÁV megígéri, hogy ingyen wifi lesz a vonaton, aztán mégsem működik a szolgáltatás, az utas jogosult lehet a kártérítésre. Ennek azonban a kimaradó neten kívül további felté- telei vannak, az unalom nem tartozik közéjük.” S az is felháborított, hogy „Utasok szerint többször előfordul, hogy a MÁV ingyenes wifi-elérést nyújtó járatain nem működik megfelelően a szolgáltatás – ha egyáltalán. Ilyenkor nehézkes a csatlakozás, az internet használata gyakorlatilag lehetetlen, egyszerűbb oldalakat sem lehet letölteni.” Azon már mosolyognom kellett, amikor azt olvastam, hogy „Egyes beszámolók szerint a jelenség nem új keletű”, s a híranyag megemlített egy példát, megjegyezve, hogy „Sajtóhírek és civilek interneten megosztott tapasztalatai szerint más vonalakon szintén nemegyszer előfordultak hasonló problémák.” Nos, ezzel a hírrel úgy voltam, vagyok én is, mint a kenyai elnök az országába látogató amerikai államfő kijelentésével, aki a melegek helyzetét kérte tőle számon: mindkét országban más-más kérdések fontosak a társadalom – s ezáltal a politikusok – számára. Míg az amerikai elnök apjának szülőhazájában, Kenyában az éhínséggel, a szegénységgel szeretnének előbb megküzdeni, az Egyesült Államokban a homofóbia világszintű leküzdése a fontos. S míg Magyarországon azon aggódnak, hogy van-e ingyenes wifi a vonaton és az működik-e, addig mi inkább azon izgulunk, azon drukkolunk, hogy jön-e egyáltalán a vonat, s vajon száz kilométerenként egy óra késést halmoz fel, vagy csupán felet? Míg a magyar utas azon morfondírozik, hogy mennyi pénz jár, ha nem működik az ingyenes vasúti internetszolgáltatás, a romániai utas azon töri a fejét, vajon visszakapja-e a pénzét az önhibáján kívül lekésett vasúti csatlakozásért; vajon télen jéghideg vagy izzasztó, nyáron kemenceként fungáló kocsiba ül-e; hogy a célállomáson elég magas-e a peron ahhoz, hogy leszálljon, vagy kénytelen ugrani… S még hosszan sorolhatnám aggodalmaink okait, tárgyát. Nos, a magyar utas, ha úgy érzi, hogy wifiileg becsapták, pénzt kérhet a MÁV-tól. De mit tegyen a hatuma (határon túli magyar) utas, ha a román vasúton, román mozdonnyal és jegykezelővel utazó magyar kocsiban nem megy a wifi? Vagy inkább mit tegyen, ha késik a vonat, ha felfő vagy megfagy benne, vagy ha órákat dekkol valamelyik székelyföldi barátságtalan váróteremben, hallgatva a román nyelven, géphangon mondott utazási információkat. Én azt mondom: kérje a pénzét! Sarány István