Kegyelemkenyéren (6.)

Tragédiák sora az elmúlt száz esztendő. A történelmi tragédiák pedig emberi tragédiák sorát eredményezték. Az események testet-lelket megviseltek, megedzettek. A bajokat átvészelni a humánum segített. Ezt példázza a nyolcadik évtizedét taposó Gálfalvi Gábor nyugalmazott tanító, közíró regénybe illő élettörténete, amelyet a fiatalok okulására vetett papírra.

[dropcap]K[/dropcap]ápolnásfaluban, ebben a székely havasi faluban töltöttem két évet, majd besoroztak és elvittek katonának. 1957 novemberében zöldre festett katonakufferemmel jelentkeznem kellett a székelyudvarhelyi Katonai Központnál, ahol regrutatársaimat keservesen siratták az édesanyák, csak én ültem egyedül az udvar egyik sarkában frissen festett kufferemen, amelyre a nevem rá volt írva.
Szinte kétnapi várakozás után megérkeztünk Aradra a kiképzési ezredhez. Azért két napig, mert az országot körbejárta a vonatunk és mindegyik nagyobb városban egy-egy vagon kiürült, a Vaskapui-szorostól északra fordult s többé meg sem állt Aradig. A három hónapi kiképzés után engem besoroltak a Szászvárosba induló szakaszvezetői iskolába. Ennek nagyon örültem, mert az itt kapott nagyon nehéz kiképzés után szakaszvezető lettem. S ha a nóta is azt mondja „Árvából lesz jó katona”, én igyekeztem úgy tanulni, hogy a vizsgán a legjobb eredményt érhessem el, ami sikerült is, s így fényes hullámozott sárgaréz lemez került a parolimra, ennek egyenes következményeként szakaszvezető lettem, s ezzel együtt 77 lej havi zsoldot kaptam, a közkatonai 7 lej 50 bani helyett. Erre meg azért volt szükségem, mert a kétévi katonáskodásom alatt senkitől se levelet, se csomagot, de zsebpénzt sem kaptam. Újra lepergett két gondtalan esztendő életem homokóráján, mert társaimnak szomorúságot, nekem gondtalan életet jelentett a katonaság. Őket édes szüleik várták haza, engem már csak kisebbik fiútestvérem, mert a nővérem katonaéveim alatt véget vetett életének.
S ha leszerelésünk után több kollegám hónapokig nem foglalta el állását, én kénytelen voltam anyagi helyzetem okán azonnali kinevezésemet kérjem bárhová, csak kenyérhez juthassak, olyanhoz, amit nem más ad nekem, hanem én keresem meg becsületes munkámmal. Így kerültem 1959. november 1-jén a Székelykeresztúrtól 3 km-re lévő Alsóboldogfalvára, ahol most ezeket a sorokat írom. Bár fiatalon, alig 22 évesen már katonaviselt legény voltam, miután álláshoz jutottam, a családalapításon járt az eszem, hogy végre rendes családi életet élhessek. Szerencsémre, Isten segedelmével e községben megtaláltam azt a társat, akivel két gyermekünket a legnagyobb szeretetben nevelhettük fel, igyekeztünk mindent biztosítani nekik, amitől engem a szomorú sors megfosztott. Mivel az akkori párthatalmasságok nagyon figyelték a tanítók egyházhoz való viszonyulását, mi este tíz órakor a paplak kertjén hátulról kerülve a tiszteletes úr lakásán fogadtunk örök hűséget Isten színe előtt. Ha ezt nem így, titokban tettük volna, kirúgtak volna a tanügy kötelékéből. Néptanítói kötelességemnek nap mint nap igyekeztem maximálisan eleget tenni, annak ellenére, hogy a helyi – akkor úgynevezett néptanácsi – vezetők, meg párttitkárok sokszor megaláztak. Köteleztek minket bárányszerződések, gyapjúbeadások, önadó-beszedések, tojásszerződések megkötésére, s ha ennek nem tettünk eleget, nem kaptunk fizetést.
Mindezek mellett önként vállaltam a kultúrigazgatást is, hogy a felnőttnevelést is végezhessem. A megyében, Hargita megyében a legtöbb ideig, 51 évig tanítottam egyvégben, ez idő alatt 37 évig voltam az iskola igazgatója, 35 évig a kultúrotthon igazgatója is egy időben. Pályafutásom alatt a faluban 87 műsoros estet szerveztem (karácsonyi, húsvéti mulatságokat, regrutabált, házasemberek bálját, de cigánybálokat is). Közben nagy lendülettel végeztem a néprajzi gyűjtőmunkámat, amelynek eredményeit csak az úgynevezett „forradalom” után tehettem nyilvánossá dolgozatok formájában. Dolgozataimat az anyaországi Néprajzi Múzeum, meg a Kolozsváron tevékenykedő Kriza János Néprajzi Társaság – amely tagjai közé fogadott – díjazta. Közben eddig összesen kilenc könyvem (természetrajzi, néprajzi, gyermeknevelési tárgyúak, de írtam egy cigány–magyar társalkodó szótárt is) jelent meg. A tizedik kötetem jelenleg nyomtatás alatt van Székelyudvarhelyen. Nem azért dolgoztam, hogy kitüntetéseket kapjak, de azért tüntettek ki, mert felfigyeltek és értékelték sokrétű néptanítói tevékenységemet. Igen jólesett, hogy Magyarországon 2001-ben A Magyar Kultúra Lovagja címet adományozták részemre, de Csíkszereda a Németh Géza Kulturális Díjjal, Székelykeresztúr a Pro Cultura-díjjal, Székelyudvarhely a Hagyományteremtő és Hagyományőrző díjjal, Alsóboldogfalva a Pro-Alsóboldogfalva díjjal, a Magyar Pedagógus Szövetség Ezüstgyopár Életműdíjjal jutalmazta tevékenységemet. Szívemhez legközelebb álló elismerés a 2011. október 23-án a helyi tanácstól kapott A Község Díszpolgára cím, mert itt éltem le életemet, s úgy látszik, nem húzódtam meg az édes semmittevés árnyékában, bár úgy nőttem fel, mint kert tövében a csalán, mostohán, de szívósan. Talán ez adott erőt aktív munkálkodásomhoz, amelyet most a 77. évemben sem hagytam félbe és nem is fogom, amíg erőm és egészségem engedi.
A semmiből vágtam bele az életbe, s most a nyolcadik X-emhez közeledve az idő távlatából töprengve állapítom meg, hogy szerencsére rám nem vonatkozott „az alma nem esik messze a fájától” népi kifejezés, bár életem folytán a legcsekélyebb csínytevéseimkor is a fejemhez vágták. E megfogalmazás nem tőlem származik, de egyetértek vele, mert személyesen bebizonyítottam: „csak a rohadt alma nem esik messze a fájától”. S én szerencsére nem „rohadt almaként” éltem le az életemet. Büszkén mesélhetek két szeretett unokámnak kalandos, kínos, de minden nehézséget legyőző életemről, amely célt és irányt szabhat életüknek.
Nem önelégülten, de büszkén állapítom meg, életemet nem éltem hiába, mind anyagilag, mind szellemileg hagyok valamit magam után, ha majd engem is „szólítanak”.
Azért tanultam, hogy taníthassak, azért égett életem mécsese, hogy meleget varázsolhassak az emberek lelkébe és fényt gyújthassak a tanulóim agyába. Úgy érzem, ez az 51 évi néptanítói munkám alatt, sikerült nekem, s számomra ez a legnagyobb elégtétel, mert a Szakály Dezső által megfogalmazottak vezéreltek: „Tanító vagyok, magyar tanító. / Másnak tán nem sokat mond e két szó, / de nekem mindenem: maga az élet! / Múlt, jelen, jövő. Biztos ígéret / arra, hogy népem mellett állhatok / és dolgos embereket formálhatok.”

: an accessible web community