Kegyelemkenyéren (5.)

Tragédiák sora az elmúlt száz esztendő. A történelmi tragédiák pedig emberi tragédiák sorát eredményezték. Az események testet-lelket megviseltek, megedzettek. A bajokat átvészelni a humánum segített. Ezt példázza a nyolcadik évtizedét taposó Gálfalvi Gábor nyugalmazott tanító, közíró regénybe illő élettörténete, amelyet a fiatalok okulására vetett papírra.

[dropcap]V[/dropcap]alahányszor egy bentlakótársamat felkeresték szülei, mindig keserűség fogta el a szívemet. Nem tudtam magyarázatot adni magamnak arra, hogy én életben lévő anya meg apa mellett miért kell árva legyek? Miért kell adakozásból összegyűjtött ruhákban, cipőkben járnom, miért nincs aki szülői értekezletek alkalmával megsimogassa a fejemet, megdicsérjen eredményeimért? A VII. osztály vége felé gyötörni kezdett a gondolat, vajon hogyan tovább, hogy valósíthatom meg azon vágyamat, hogy én is olyan híres tanító lehessek, mint a nagyapám volt, akiről a falumbeliektől annyi szépet, jót hallottam. Aztán egy szép napon egy sárgára festett lovaskocsi gördült be az iskola udvarára, rajta két székelykeresztúri tanár ült az ottani Pedagógiai Fiúiskolából, vagyis a Tanítóképzőből, amelyet br. Eötvös József közoktatási miniszter idején építettek 1871-ben. Tanulótoborzásra érkeztek a nyikómenti falvakba, mert a falusi gyermekek nemigen akartak továbbtanulni, s a háború után nagy volt a tanítóhiány a Székelyföldön.
Azonnal én is feliratkoztam, és bár elég szigorú felvételi vizsga volt, sikeresen felvételiztem 1949-ben, és tanítói diplomát szereztem 1955-ben, amely évben az akkori párthatalmasságok megszüntették az intézetet, hogy gátolják meg a magyar tanítóképzést. A tanítás mellett nagyon szerettem olvasni, később az írással meg verseléssel is megpróbálkoztam, papírra vetett gondolataimban inkább szomorú sorsom ellen lázadoztam. Keserű gyermekéveimen tűnődve írtam alábbi versemet: „Ki kegyelemkenyéren élte gyermekkorát, / Kinek káromolták betevő falatját, / Ki ócska rongyokban tekergett az úton, / Kire nem vigyáztak, hogy nehogy megfázzon, / Ki kóbor kutyákkal volt csak barátságban, / Kinek fekvőhelye mindig a konyhában, / Ki rossz álom láttán nem volt kihez bújjon, / Kit betegségben nem volt ki ápoljon, / Ki más kezében látott csak vajas veknit, / Kinek nem pakoltak soha tízórait, / Ki disznók vedréből lopta uzsonnáját, / Kit este nem vártak, ha kigyúltak a lámpák, / Ki mindenkitől félt, bizalmatlan volt, / Kibe bárki könnyen belerúghatott, / Ki nem tudta mi az: apa, édesanya, / Kinek nem fogták meg a két kezét soha, / Ki egyedül járta az élet útjait, / Azon ne csodálkozz, ha sokat a múltján tűnődik!”
A székelykeresztúri tanítóképzőben töltött négy év egész életünkre szóló egészséges, becsületes, az egyénért és a közösségért fáradhatatlanul tevékenykedő életszemlélettel ruházott fel mindannyiunkat, igazi néptanítókká neveltek bennünket.
Szerencsémre olyan tanárok keze alatt tanulhattam, mint dr. Kocziány László, Nyirő József író veje, dr. Molnár István, Barabás Vilmos, Haáz Sándor néprajztudós, Mátyás Ferenc zenetanár, Gálfalvi Sándor pedagógia-lélektan szakos, akik a legnehezebb, legvadabb kommunista időszak idején is nyíltan vallották tanítási óráikon gr. Széchenyi István azon kijelentését: Magyarnak lenni nagyon nehéz, de nem lehetetlen. Bár börtön járt volna érte, ha kitudódott volna, dr. Kocziány tanár úr magyaróráinkra belopta a Nyirő-könyveket.
Ez a híres tanítóképző teret biztosított számunkra az egyéni hajlamok, tehetségek kibontakoztatására is. Igen sok híres, tehetséges sportoló, fafaragó meg zenész került ki innen. Mi már diákkorunkban zenekart alakítottunk, amelyben én voltam a nagybőgős. Olyan híresek lettünk, hogy a városi nagybálokra is megfogadtak jó pénzért, ami különösen számomra igen sokat jelentett.
Így teltek a hónapok, évek, míg végre elérkezett 1955 júniusa, az úgynevezett államvizsga, melyet sikeresen letettem, s tanítói oklevéllel a zsebemben megkaptam a kinevezésemet is a Hargita alji Kápolnásfalu iskolájába. Augusztus végén, diplomámmal a zsebemben nagy reményekkel, de kétségek között indultam el kinevezésem falujába, ahol addig életemben soha nem jártam, de hallottam róla, hogy igaz székely, becsületes, dolgos emberek lakják, akik a nemrég elhunyt Bartis Ferenc Törpefenyőihez hasonlítottak, mert gyökereik mélyre ástak a Madarasi-Hargita közvetlen közelében.
Néhai tanító nagyapámtól örökölt tenni akarással, szorgalmával, talán talentumával és az ő vesszőből font kosarával érkeztem meg a faluba autóbusszal. Amint ott tanácstalanul kóvályogtam, egy magas, székely harisnyás bácsi hunyorgó tekintettel méregetett egy ideig, aztán hozzám lépve megkérdezett, honnan jövök, kit keresek? Amikor mellemet kifeszítve alig 18 évesen kijelentettem, hogy én vagyok az új tanító és az iskola épületét keresem, csak ennyit válaszolt: Maga tanító? Sze’ akkorácska, hogy beledugom a harisnyám zsebébe. Szerencsére hamar kapcsoltam, s egyből rávágtam: Akkor magának több esze lenne a zsebében, mint a fejében. Ezen rövid ismerkedés után mellém szegődött és elvezetett az iskoláig. A tanári szobába lépve illedelmesen bemutatkoztam és átnyújtottam a kinevezésemet az igazgató „elvtársnak”, mert akkor ez volt a titulus. A tantestület szeretettel fogadott és segítettek a lakáskeresésben is. Első este, lefekvésem után hálát adtam a Jóistennek: vége a kegyelemkenyérnek számomra!

: an accessible web community