Jólesett…

Csak sejtem, hogy hol osztogatják az érmeket, díjakat. Ritkábban tapasztalom is. Lelkemet vidítja, hogy az éremesőben néha igazi gyalogosok is részesülhetnek. Lett légyen szó nemzeti ünnepről vagy bármi más alkalomról, ahol méltatni, méltányolni lehet az arra érdemesült személyeket, személyiségeket. Akik arra igazán rászolgáltak. Így is kell!
Ezennel két olyan, lelkemhez közel álló embert, hangsúlyozom EMBERT üdvözlök, akik nemcsak azért érdemesültek kitüntetésben, mert közismert írók, költők, újságírók, hanem főként azért, mert ezt a megtiszteltetést pixidáriusként érdemelték ki. Igazi gyalogosok ők, pajzsuk a hitük, abban az eszmében, amelynek védelmére önként vállalkoztak. Nem tollászkodtak, hanem szolgáltak/szolgálnak, addig rágva a ceruza végét – ha muszáj –, ameddig a megfontolt szavak áramától átitatva megtalálják célközönségüket, közösségüket. Mivel a maszk még nem nélkülözhető, jó parasztszokás szerint öklözve gratulálok nekik.
Mindig tudták, hogy hol van a helyük. A közösségi szellem rombolása ellen tudták, hogy milyen vakcinákkal érdemes védekezni, amelyek védettséget jelentenek olyan bacilusok ellen, amelyeket máshonnan fecskendeznek belénk.
Mint jó végvári vitézek érezték, mikor kell és hogyan kell currantani azt a lovat, amelyre a jó és nemes cél érdekében pattantak fel.
Mikszátosan szólva, ezennel a Két Gyurkát ölelném keblemre:
Bajna György, Gyergyószentmiklós szellemi és kulturális életének igazi kovásza, Neve immáron elválaszthatatlan a város nevétől, amelyet nem csupán mint költő, író öregbít, hanem kulturális események szervezőjeként is közismert. (A Salamon Ernő Irodalmi Körben tevékenykedik, könyvbemutatókat, kiállításokat vezet fel , filmes munkássága is figyelemre méltó.) Nemrég baráti szeretettel dedikálta két legújabb kötetét.
Az udvarhelyszéki Lőrincz György érdemeit hosszasan lehetne sorolni. Ki ne ismerné nevét íróként, szociológiai fogantatású elbeszélései, novellái alapján, akár esszéíróként, irodalomszervezőként is ott van a köztudatban, az anyaváros, de nem csak, érdekében. Ügyelve találó tollát – mint lázmérőt – az anyaváros, a régió, szülőföldje és tágabb pátriája pulzusán tartja. Várkatonaként állja a sarat azon a földön, amelyből vétetett, s amelyhez konokul ragaszkodik. Nem is tudna másként tenni.
Nem tollászkodik egyikük sem. Rég megtanulták/tapasztalták, hogy a toll némelykor ártalmas fegyver is lehet. S csak úgy érdemes azt forgatni, ha a valóság tintájába mártod, fajtád elkötelezettjeként.
Elszomorított viszont, amikor gratulációimra, egyre romlandó egészégi állapotára – de nem csak – hivatkozva Lőrincz György ezt mondta: „Többé nem írok…”.
Ez már nem esett jól…

Kristó Tibor