Amit igazán eltanulhatunk egymástól, talán az a képességünk, hitünk, ahogyan az életünk viharában helytállunk, az a példa, ahogyan sikerül belső örömünket megőrizni, akkor amikor a külsőnket nyomorúság tépi. Ismerős humor, hogy valaki állandóan azért imádkozik, hogy nyerjen a lottón, és egyszer csak egy égi hang megszólal: de könyörgöm, vegyél lottószelvényt. Vagyis hogy az életemben kitűnjön a főnyeremény, az nagyban rajtam múlik, hogy látom-e az életemet, a világomat a szívemmel, hiszen életünk tépettségében sokszor nyomorultakká válnánk, ha nem forrna fel bennünk egy érzés, mondjuk úgy, hogy a kegyelem – mert valóságosabb ez a szó –, mely az összevisszaságban összhangot teremt bennünk. Az Isten ma is teremt, és leginkább bennünk teremt egy-egy érzést, amely által nem adjuk fel álmainkat, hitünket, szívünk szeretetét. És az, hogy nem adtad fel akkor, amikor a legnehezebb, ez kegyelem, és hogy megérezted, hogy néha rajtad keresztül suhan át egy-egy csoda a mosolyodon, az imádságodon, a segítőkészségeden vagy éppen a hallgatásodon át. Valóságos kérdés az az igazság, amit a humor tartalmaz, mi az életemben a főnyeremény? Mert minden lehetőség, hogy a szívemmel lássam az eseményeket, az embereket, mind-mind egy-egy nyeremény, mert ha képes vagyok így értelmezni, akkor a rossz nem tud elvenni belőlem semmit: sem a reményt, sem a szeretetet, sem a tartást, és én, illetve rajtam keresztül adhatok reményt, jóérzést a világomnak. Egyik nagy gondunk, hogy az életünk telítődik a láthatatlan gonosszal szavaink és az eseményeket közvetítő eszközeink által, és ennek nyomán a rossz események kitépik belőlünk a jóság ízét. Bölcs tanács az életünkkel kapcsolatban: amin tudunk változtatni, azért dolgozzunk, leginkább a bensőnkben, a hozzáállásunkkal, és ami számunkra változtathatatlan, azt bízzuk az Istenre. Jelen időnk járványhelyzetében is sok mindenen tudunk változtatni: hogy ne legyünk gonoszak, haragtartóak, irigyek, önteltek, hanem képesek legyünk egymást a szívünkkel látni. Ha van valaki az életünkben, akire neheztelünk, akkor nem elfordulni kell tőle, hanem kérni a kegyelmet, hogy képesek legyünk a szívünkkel látni őt. Attól lesz szép a világunk, a vallásunk, a környezetünk, ha egymást látjuk a szívünkkel is, ha eltanulhatjuk egymástól azt a példát, mely helytáll a jóságban akkor is, amikor a gonosz mindenhová beoson a szavakon, a kommunikációs eszközökön és a valóságon keresztül is. Mert a hit mindig túllát a gonosz igazán és látja a saját nyomorúságában a bensőjének az örömét, én megtettem mindent, amin változtathatok, a többit rád bízom, Uram. Mindig kapunk egy-egy érzést, mely kegyelem, hogy a viharainkban is megőrizzük a főnyereményünket, azokat a lehetőségeinket, melyek egy-egy csodát közvetítenek, melyek által kapunk egy biztatást, hogyha elvesznénk az ütéseink, a sebeink miatt, Ő bevár bennünket úgy. „De talán a példakép nem az, aki valamit jobban tud nálunk, talán egyetlen mozdulata sincs, melyet elkívánnánk tőle, ehhez is, ahhoz is jobban értünk (ó! például az irodalomhoz!) – viszont: az egész, az volna a példánk, az a mód, ahogy ez az illető az életben áll! Ami tehát nem másolásra késztetne, hanem arra, hogy valamit megértsünk. Nem olyan akarok lenni, mint ő, hanem úgy akarok lenni: ÉN.” (Esterházy Péter: Az ünnepi beszéd, részlet)

Bilibók Géza római katolikus plébános