Annyi mindent számolunk. Évet, ráncot, cipőt, kompótot a kamrában. Számba vesszük, hogy lesz-e elég tűzifa télire, vagy gombóc ebédre. És most minket számolnak meg. Nem kívánok belemenni a magyar-székely érvek és ellenérvek boncolgatásába. Magánügynek tartom, hogy ki hova sorolja magát. Ki-ki a saját során döntse el, hova húzza az ikszet, és hova nem, de kivétel nélkül minden itt élő magyart arra buzdítok, hogy igenis vegyen részt a népszámláláson. Tízévente hírt adhatunk magunkról. Megüzenhetjük, hogy itt voltunk, itt vagyunk, és ha a Jóisten is úgy akarja, itt is maradunk. Faramuci módon, előbb statisztikai adattá kell válnunk ahhoz, hogy utóbb ne csupán statisztikai adatok lehessünk. „Mene, mene, tekel, ufarszin”, szól az eredeti bibliai mondat, ami szabadon fordítva nagyjából annyit tesz, megszámláltattál és híjával találtattál. Járvány, háború, hiperinfláció és élelmiszerválság, csak pár tényező azok közül, amelyek még kiszámíthatatlanabbá teszik jelenleg a világunkat. Fontosabb, mint valaha, hogy ne találtassunk könnyűnek. Van tétje a jelenlétnek. Kényszerpályán mozgunk. Egy kisebbségnek, törvényszerűen defenzívába szorulva, fő célja a túlélés. Mivel relatíve kevés kardfogú tigris vagy ellenséges szándékú páncélos lovag tör életünkre, a túlélés fogalmát értelmezzük a lehető legtágabban. Élni, gyarapodni, sokasodni, megőrizve múltat és jövendőt. Anyanyelvet s azt a bizonyos templomot és iskolát. Van, akinek mindegy, ötven év múlva könnyes történelmi emlék lesz-e a Székelyföld, vagy sem. Egyre többen vannak, akit máshol próbálnak boldogulni. Az egyik közeli barátom évek óta egy európai fővárosban igyekszik összemosogatni magának egy életet, és egyre távolabb kerülnek tőle az itteni hétköznapok. Vagyunk azonban néhányan, akik úgy gondoljuk, a mostani népszámláláson láthatóvá váló számok és a ránk váró jövő között közvetlen összefüggés van. Ezért ezt most ne lógjuk el. A demográfiai csökkenés általános jelenség egész Európában. Régiónkban ennek nem csupán az elöregedő lakosság és a gyatra népességszaporulat az okozója, hanem az elvándorlás is. Legszűkebb pátriánkban pedig, mindezek mellett, még az asszimiláció is sújt minket. Az efféle lajstromba vétel arra szolgál, hogy pontos és aktuális képet kapjunk a lakosság – különböző szempontok szerinti – összetételéről, lakhatási és egyéb körülményeiről. Nagyon leegyszerűsítve a kérdést, a központi államhatalom most megszámolja, hányan s mifélék élünk itt. És hosszú távon a végeredmény függvénye lesz az, hogy mennyire járhat a szánk, oktatásról, kétnyelvűségről, himnuszról, zászlóról, autonómiáról. Kossuth utca marad-e a Kossuth utca, és háboríthatatlanul nyugodhatnak-e halottaink a temetőkben. Szeretjük aranyos kis struccként homokba dugni a fejünket, de aki szórványkérdést akar tanulmányozni, annak elég Maroshévízig vonatjegyet váltania. Ez nem egy másik kontinens vagy egy másik történelmi kor, ez Hargita megye, most. Húsz éve, 2002-ben 1 millió 434 ezer magyar volt Romániában. Tizenegy évvel ezelőtt, 2011-ben már csupán 1 millió 227 ezer. Most vajon mennyi lesz?

Rátz-Illés Mária