Jónás egyszerű ember, akit megszólít az Úr. Ninive városába küldi, hogy megtérést hirdessen. Jónás azonban megijed ettől a számára idegen és nagy feladattól, ezért menekülni kezd. Talán ő sem tudja hová és merre, csak érzi, hogy el innen, de jó messzire... Egy hajó kerül az útjába, és reméli, hogy itt meghúzhatja magát. A tengeren azonban óriási vihar tör ki és az emberek – akkori szokás szerint – sorsot vetnek, hogy ki miatt történik mindez. A döntés visszafordíthatatlan: úgy menekülhetnek meg, ha kidobják a hajóból azt, aki az ő istene ellen vétett, s az vihart küldött rájuk. Jónás ekkor, a vihar kellős közepén egymagában szembenéz a halállal. Belátja, hogy tévedett, de már késő. Ám amikor mindent feladott volna, megérkezik a csoda: egy cethal lenyeli és három nap után a szárazföldre dobja. Jónás végiggondolja cselekedeteit, és megérti mindazt, amit mi istenközeli életnek, hitnek, tudásnak és ki tudja még mi mindennek nevezünk. Nemrég eljátszottuk e történetet. Volt, aki beállt hajóskapitánynak, egyszerű utasnak, tengernek vagy Ninive királyának. Persze volt cethal, Jónás és Isten is. Visszautaztunk az időben, ám mégis maradtunk a jelenben. Mind felvettünk egy szerepet, de hoztuk a magunk egyéniségét is. És jöttek a történetbeli fordulatok: menekülés az Isten elől, kalandos utazás, megérkezés, vallomás, elégtétel. Más szemszögből láttam (és éltem meg) a történetet. És ez volt a lényeg – belelépni a történetbe. Olykor folynak a szavak, de nem érkeznek meg. Ilyenkor kell a játék. És kell a társ, aki játszótárs is. Kedves Olvasó! Te belépnél-e egy-egy bibliabéli történetbe? Hogy gyermekként játszva fedezd fel ki vagy te ott? Ó, nemcsak a játékban, az életedben is! Gyere, nyisd ki a Bibliád és olvasd végig a történetet. Egyszer az eszeddel, aztán a szíveddel. Hunyd le a szemed és döntsd el, ki vagy te. És játszd végig, lépésről lépésre. Lesznek kérdéseid, bizonyára. Beszéld meg bizalmasaiddal. Lesznek felismeréseid is. És útmutatóid, hogy hogyan tovább. Ne halasztgasd, nem éri meg! A mi játékunkban Isten zavarban volt. Zavarát humorral leplezte. Ezen mindenki meglepődött. A hajósok nem akarták kidobni Jónást, mert rossz érzés kidobni egy embert, ám a cethal alig várta, hogy megmenthesse. Ninive lakói nagyon hamar megtértek, Jónás csak ámult, hogy milyen könnyű dolga volt, s ő mégis menekült e feladat elől. Igen, kedves Olvasó mindannyian Isten hírnökei vagyunk. Lehetünk Jónások, hajóskapitányok, egyszerű utazók, próféták vagy romlott városlakók, úgy jövünk a világra, hogy egy-egy üzenet hordozói vagyunk e földi életben. Feladatunk az, hogy ezt az üzenetet megosszuk a világgal, mert ezáltal teljesítjük életünk célját és egyben küldetésünket. Életünk folyamán olykor hajlamosak vagyunk úgy élni, hogy ne hallhassuk meg Isten szavát. Zajongunk, rohanunk, nem figyelünk a bensőnkre. Esélyt sem adunk arra, hogy napvilágra kerüljön, mi céllal jöttünk e világra. Ha mégis megtesszük, nagyon sokszor elmenekülünk a feladat elől. Azt gondoljuk, akárcsak Jónás, hogy ha más irányba megyünk, mint amerre az Úr küld, akkor megúszhatjuk a feladat teljesítését. Ám mindig van életünkben egy pillanat, amikor felismerjük, hogy mehetünk bárhová, az Úr így is, úgy is ránk talál. És ez a pillanat a döntő. Jónás jól döntött: elment Ninivébe, ahol romlottak és bűnösök voltak az emberek, elmondta nekik az Úr üzenetét, hogy ha nem változnak meg, elpusztulnak, és az emberek meghallgatták. Ő úgy érezte, az Úr szórakozott vele, hiszen nem következett be a pusztulás. Ám valójában embereket mentett meg azzal, hogy továbbította az üzenetet. És igen, így van ez a mi életünkben is: el kell mondanunk az üzenetet akkor is, ha nem látjuk értelmét, ha butaságnak tűnik, ha nem divatos vagy nem jópofa, mert a jó Isten tudása több a mi tudásunknál. Egy-egy bibliai történet nem más a mi életünkben, mint egy-egy emlékeztető arra, hogy életünk több annál, mint ami a felszínen úszik; kérdőjel, hogy mi hol vagyunk abban; felkiáltójel is, hogy halljuk-e a mi Istenünk szavát életünk forgatagában vagy mindent megteszünk annak érdekében, hogy elkerüljük a kérdezés lehetőségét?! És számonkérés is ugyanakkor, hogy ha halljuk, tesszük-e a dolgunkat? Azt tesszük-e, amire elhivattunk vagy csak sodródunk? Újvárosi Katalin unitárius lelkész