Kommunikáció. Ez a nemzetközi műszó igencsak felértékelődött napjainkban. Ízlelgetjük. Próbáljuk kihámozni a jelentését, a lényeget, amely mögötte van. Információáramlásról és közös jelrendszerről esik szó, mihelyt kicsit jobban belegondolunk. Ebben a pillanatban is gyakoroljuk, amikor ezeket a sorokat leírjuk. Azt hiszem, hogy e szűk napokban lételemünk, annak ellenére, hogy bezártságtól szenvedünk. Ilyenkor előtérbe kerül a tömegkommunikáció, amely egyoldalú ugyan, de működnek a televíziók és a rádiók, a nyomtatott napilapok, a hírpoltálok. A hír felértékelődött. Főként a megbízható források. Állami szinten is igyekeznek megfelelő mederbe terelni az eseményfolyamokat. A magánvállalkozásként üzemelő médiumok pedig erkölcsi és büntetőjogi felelősségük tudatában kommunikálnak. Adott esetben jó is ez a fajta (ön)kontroll, mert segíti mind a két oldalt, s ily módon a felhasználót is. Az ember, az állampolgár élete függ most a hasznos és pontos információktól. Minden szinten, mindenben a legfontosabb a kendőzetlen őszinteség és a teljes nyitottság. Én azt hiszem, hogy a viszonylag fejlett, úgymond demokratikussá lett korszerű eszközök jelenléte is nagyot segít. Ha nem lenne jól kiépített mobiltelefonos hálózat, ha nem lenne jószerével majdnem minden háztartásban világhálós hozzáférés, akkor mind a népnek, mind az adminisztrációnak sokkal nehezebb lenne a helyzete. Nehéz lenne elképzelni a távoktatást, a bankolást, de még a templomi igehirdetést is e készülékek nélkül. Nagyon meglepett, hogy kevésbé kulturált barátaim és ismerőseim részéről megszűnt a marhaságok ide-oda való küldözgetése. A közösségi hálók és az sms-ek világa is nagyot tisztult. A tegnapi kőbunkók, ma már legrosszabb esetben vicces fotókat és ártalmatlan mémeket továbbítanak, amelyekkel tulajdonképpen otthonmaradásra biztatgatják önmagukat és virtuális vagy tényleges ismerőseiket. Felértékelődni látszik még a közösségi hálón szerzett kapcsolatrendszer is olykor. Hasznos recepteket, módszereket tudunk meg. A kezdeti filmnézési és zenehallgatási láz ugyancsak alábbhagyott. Nagyon sokan rájöttek, hogy ezek a rendelkezésre álló eszközök, amelyeket kényelmünk bővítésére vettünk és használtunk többnyire, nem a bulit szolgálják. Kis részben még mindig azt, hiszen kikapcsolódásra ma is szükség van olykor, de nem a csörömpölés, nem a meghökkentés, s nem is a polgárpukkasztás a cél. Hanem a hallható és egyenes beszéd. Az üzenet. Lassan-lassan felnővünk a technikához, amelyről gyakran azt tartottuk, hogy elpusztít. Mostanság azonban rájöhettünk, hogy egyre érettebben és tudatosabban használunk minden egyes csatornát. Még jönnek ugyan a villámpostafiókjainkba a reklámlevelek, hogy ne maradjunk le a soha vissza nem térő alkalomról, hogy ezt vegyünk, hogy azt vegyünk, de sokkal diszkrétebben, sokkal visszafogottabban nyomul az üzlet. A tőke most behúzta a farkát. Valahogy a húsvéti nyuszi sem annyira rózsaszín. Nem ugrál összevissza a képernyő mögött. Nem hozhat hatékony antibiotikumot, akkor hiába ajánlja fel szolgálatait. Üres a kosara. Kinek kell a sok bóvli, az üres sztaniol és a műanyag? Az igazi húsvét bennünk van, ott kell lennie, úgy kell eljönnie a feltámadásnak, a ballaszttól valóban megszabadító élet folytatása reményével. S hogy az életben nem mindig olyan fordulatok következnek, amilyeneket vártunk?! A sors olykor tizenkilencre is lapot húzat velünk. Olyan, mint a legrosszabb fordulatoktól terhes regény. Nem épp horror, de thriller a javából. Úgy valódi, hogy ugyanakkor szürreális. Ne merüljünk most el azokban a részletekben, hogy a kommunikáció mint társadalomelméleti folyamat mit okozhat, hogy akár médiafüggővé tehet és az általa hordozott marketingkoncepciók hálójába szoríthat. Úgy kellene gondolkodnunk, hogy pótolja mindazt, amitől a vírus – azaz a kijárási tilalom, a házi megfigyelés, a félelem, a házon kívüli munkalehetőségek megszűnése – kényszerít. Őszinteség. Tisztesség. Becsület. Ha az egymással és a valósággal fenntartott kapcsolatunkat ezek az alapgondolatok, ezek a fő-fő vektorok vezénylik, akkor valamivel könnyebben átvészeljük ezeket a nehéz napokat és heteket, és alakulni kezd majd az a jövőkép, amely nem fallanszter lesz, de az elvégzett feladat, az ökológiai szemlélet és a takarékosság mentén alakulhat. Azt a majdani világot nem a szubvenciók, nem az árrések, nem a spekulatív magatartás vagy a félreállás jellemzi majd, hanem az egy húron való pendülés, amikor valóban megfogjuk és visszük a világ terheit együtt. Mindahányan. Ilyeneket mondjuk most egymásnak.

Simó Márton