Ebben a közel egy éve tartó járványhelyzetben gyakrabban maradtunk és maradunk egyedül, mint általában. Zárójelben jegyzem meg, azt gondolom, létezik az a fajta egyedüllét, amely egészséges és szükséges mindannyiunk számára, ám hosszú távon még a legmagányosabbak is rádöbbennek, szükség van a hétköznapokat változatossá alakító társakra. A kór terjedése számos alkalmat biztosít az egyedüllétre, sokan home office-ba kényszerültek, és nemcsak a diákok, hanem a különböző tanfolyamok résztvevői is kénytelenek online tanulni, ezért kiszakadtak a jó hangulatú munkatársi, iskolatársi közösségből. Aztán többen élnek „egyedül”, mert nem kapnak kellő figyelmet a férjtől, feleségtől, gyerekektől, szülőktől, barátoktól és kollégáktól. Azt hiszem, a sor a végtelenségig folytatható. Akadnak olyanok is, akik azért maradtak önmagukra, mert elváltak, szakítottak, elköltöztek… S valamennyi akaratlan egyedüllét a tomboló járvány számlájára is írható. Hiszen jól látjuk, tapasztaljuk, a kapcsolataink kihűlése nem a kora őszi fagyokkal kezdődött. A kötelező távolságtartás, az előítéletek sorozata, a betegségtől való jogos félelem és a kór okozta halál sokakat a magány börtönébe zárt. A tudatosabbak és a lélekben erősek igyekeznek megtalálni az (önmagukat is) büntető intézet kulcsát, ezért bátran kacérkodnak a földiekkel játszó égi tüneménnyel, az istenségnek látszó (csalfa), vak reménnyel – Csokonai után szabadon. Azonban azt tapasztalom, hogy sokan nem találják a magányból kivezető utat, és ha hangosan nem is sírnak és üvöltenek úgy, mint Tamási Áron Csalóka szivárvány színművében az egyedül maradt Bálintka, attól még a lelkük sóvárgása felér a szepegő zokogással. Abban bízom, hogy a magánytól szenvedők ajtaját is közelebbről megnyitja a járványügyi szabályokat betartó, maszkos, de mindenféle álarcot nem viselő, őszinte János és a maga „faragatlanságával” megkérdezi: Mi az, te? Métt bőgsz olyan erősen? Egyedül hagytak? Mire Bálintkával együtt felelhető, egyedül. János legyen (ezúttal ne a János-hegyen, hanem mindenki magányában) a vigasztaló: Azért ne sírj, fiam... Nézd meg, az Isten is egyedül van, s mégis milyen szépen hallgat!...