„Gondoskodnod kell majd arról is, hogy amikor a te időd is eljön, legyen valaki méltó arra, hogy átadhasd neki…” írja Wass Albert Az utolsó táltos című művében Isten kardjának a megőrzéséről. Talán hirtelen arra gondolnánk, hogy hogyan is kapcsolódik ez a hagyományokhoz, de ahogy Keszeg Vilmos néprajzkutató mondta, a hagyományok, a kultúra nem egy beteg, akit ápolni kell, hanem véleményem szerint inkább egy kard, amivel egy, a kultúráját fontosnak tartó nemzet a megélése által harcolni tud saját magáért. Hogy miben is valósul meg ez a megélés? Van, aki csodálja, van, aki továbbadja, de minden egyén, aki valamilyen formában részt vállal a megőrzésében, védelmezője ennek az örökségnek. Ilyen hatalmas részt vállalt a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes a legutóbbi előadásában is. Azon túl, hogy mint néző szerencsém volt látni a műsort, akár egy tanórán, megtudhattam megannyi mindent, például hogy Szabó Viktor balkezes prímás milyen forradalmi teljesítményt nyújtott a népzenében, vagy hogy Széken miért fekete és vérvörös a viselet. Ebből is látszik, hogy a hagyomány, oktat, nevel. A hagyomány, és ezen belül a néptánc elmeséli azt, amit talán sehol máshol nem tudhatunk meg. Több részre tagolt, láthatóan alapos munka folyamán kialakult koreográfiák, melyek egy-egy gyűjtést mutattak be. Felidézve olyan nagy karaktereket az erdélyi néptánc berkeiből, akik támpontok, példaképek. És amikor táncba lendültek, ha épp három táncos járta, akkor mintha hatan lettek volna a színpadon, ha hatan voltak,akkor mintha tizenketten. Az előadott táncok által megelevenedtek, újraéledtek a régi nagy táncosok. A jelenben kalotaszegit, mezőkölpényit járt a múlt, az egykori elegancia, tudás, kedv most újonnan a színpadon volt. Az által hogy egyes táncosok átszellemültek régi nagyokká, mondhatni „csuda” történt. Mindenki, aki valamilyen részt összerakott az előadásból, az számára kedves táncot mutatott be. Gyermeki őszinteséggel elmesélve, hogy mit is jelent neki, és hogy mit lehet róla tudni. Mit kell tudni, és mit illene. Egy-egy ilyen előadás alkalmával a néző rájön arra, hogy olykor csak felszínesen érinti a néphagyomány világát. De mégis, ahogy az előadás után Didics mondta, nincs különbség profi vagy nem profi között, csak az egyik többet gyakorol. De a szeretete ugyanaz. Míg mára sajnálatos módon olykor csak a színpadon, vagy táncházakban jelennek meg ezek a táncok, régen az életforma alakította őket. És ahogy haladt az előadás egyre tovább, a néző szeme is egyre többet akart, mert mondhatni, ilyet még nem kóstolt. Egyénenként és együtt is Isten kardját hordják ezek a táncosok. S ha muzsikaszó hallszik, életet lehelnek az örökké ránk váró mozdulatokba.

Demeter Arnold