Az ingázásnak is megvannak a maga előnyei és hátrányai. Előny például az, hogy kevésbé környezetszennyező így közlekedni, mint egyenként autóval, vagy az, hogy a nap végén az ember koccinthat a barátaival, mert nem kell hazavezetnie. Én még azt is szeretem az ingázásban, hogy útközben van időm olvasni. Ha a kedves olvasó tud még sorolni előnyöket, az jó, mert én bizony kifogytam. Hátrányból valahogy többet tapasztaltam a bőrömön, habár ezeket is fel lehet fogni pozitívan. Amíg iskolába jártunk, addig megszokott volt, hogy reggelente annyira tele volt a busz, hogy örültünk, ha felfértünk, és irigykedve, álmos szemekkel néztük azokat, akik kényelmesen ültek ‒ aludtak ‒ a puha széken. De szerencsére olyan sokan voltunk, akik álltunk, hogy nyugodtan alhattunk mi is, mert nem tudtunk eldőlni, megtartottuk egymást. A legtöbb busz ráadásul meglehetősen sajátos illatvilággal rendelkezik, és nem a legtisztább járművek. Ha valaki kételkedik ebben, akkor ajánlom kipróbálni a helyi járatokat. Nyáron. Az ingázók tudják, mire gondolok: kisbusz, ablakok beragadva, csak a sofőr tud szellőztetni. Nyáron igazán emlékezetes élmény így utazni. Nem jó, de emlékezetes. Közel lehet kerülni a többi utashoz ‒ nem választás kérdése ‒, szinte érezni lehet, ahogy eggyé válik az ingázó tömeg ilyenkor. Egyszerre lélegzik mindenki, mintha egy élő organizmus lenne az egész bagázs. Amikor pedig leszáll valaki, akkor szintén egyként lélegzik fel a nép. Az ingázás hátránya az is, hogy ha lekési az ember a buszt, akkor döntenie kell: vagy ágyat vet a híd alatt, vagy pedig stoppolni fog. Az előbbit soha nem választottam, a stoppolás viszont sok meglepetéssel kecsegtetett. Itt is be kell tartani néhány szabályt: alkalmazkodni kell a sofőrhöz, beszélgetéssel szórakoztatni, vagy csendben maradni. Nem lehet viszont olvasni, ez elég nagy pofátlanság egy stoppostól… Nemrég történt, hogy lekéstem a buszt, és stoppolnom kellett. Már jó ideje nem járok iskolába, de a sofőr második kérdése az volt, hányadikos diák vagyok. Gondoltam egyet, s azt mondtam, hogy tizenkettedikes vagyok, ezzel pedig belebújtam az egyik diákismerősöm bőrébe. Hirtelen lett osztályfőnököm, tanáraim, helyem a padban, padtársam, online és rendes óráim, házik. Panaszkodtam, hogy milyen rossz így iskolába járni, és az út végére már olyan mélyen együttéreztem a diákokkal, hogy én magam is elhittem, hogy iskolába járok, úgyhogy amikor kiszálltam a kocsiból, rögtön a régi iskolám felé vettem az irányt… Ekkor jöttem rá, hogy az ingázásnak van még egy meglepő előnye: fejleszti az empátiát.

Péter Ágnes