Túl sok az értelmezés, túl sok a csapda, túl sok a kiskapu, és túl sokat lehet keresni csapdák állításával, kiskapuk kinyitásával, becsukásával. Emiatt pedig maga alá temet bennünket az igazért folytatott harc és az igaz elérhetetlenségének dilemmája. Védenénk a gyengéket, az elesetteket, a rászorulókat, de nem egységes a véleményünk azt illetően, hogy ki számít gyengének, elesettnek, rászorulónak. Van egy toldott-foldott demokráciánk, fékekkel, ellensúlyokkal, népakarattal, mégis féktelenül támadunk, az ellensúlyok leépítésével biztosítjuk be a hatalmunkat, és nem feltétlenül az történik, amit a többség akar. Jobbról, balról, Bukaresttől Brüsszelig Budapesten át. De hol zökkentünk ki? Pontosabban: hol volt az a kizökkenés, amely oda juttatott, hogy néhány napon belül egymástól 50 kilométerre egyik város főteréről cigányokat tessékelnek ki, másik városban cigányok házát gyújtják fel? És hogy juthattunk oda, hogy lassan heti rendszerességgel emberek halnak meg Londontól Szentpétervárig terrortámadások miatt? Úgy látom, ott zökkentünk ki, amikor a politikai korrektséggel intézményesítettük a délibábkergetést. Amikor az vált jó emberré, aki mindent tolerál, elfogad, aki a működő korábbit felelősség nélkül bizonytalan elkövetkezőre válthatja. Elpironkodtató lett a bennünket felnevelő nemzedék tudása, hite, olykor teljes értékrendje, és „hippiskedni” kezdtünk a világbékével, szaladni kezdtünk az egyenlőség utolérhetetlen szekere után, és tömegekkel hitettük el, hogy ez a szaladás a lelkiismeretes ember életének hivatása. Közben a népakaratot olyan törvényekkel „vérteztük fel”, amely demokráciát hirdet, de nem a nép érdekét szolgálja. Ezekből az ellentmondásokból született meg a mindenhez értő aktivisták díszes hada, akik politikától környezetvédelmen át gazdaságig otthonosan skandálnak minden témában. És nem fogják belátni, hogy hiába szajkóznak emberségről, ha közben más világban lebegnek. Egyenlőséget akarunk? Paradox, de közelebb jutunk hozzá, ha belátjuk, hogy nincs egyenlőség! Lehetetlen! Mert szándékunktól függetlenül nők és férfiak, feketék és fehérek, alacsonyak és magasak, cingárak és kövérek vagyunk, másképpen ölelünk és másképpen ragadunk fegyvert, sőt a felsoroltak némelyikéből adódóan mégcsak nem is használhatjuk ugyanazokat a fegyvereket. Ezért másképp támadunk, és másképp védekezünk. Ha mindent elfogadunk, akkor mások véleményét is fogadjuk el! Hallgassuk meg az udvarhelyieket, és igen, lássuk be, hogy ha nem is mérhető pontos eszközökkel, de van olyan, hogy „kétes kinézetű személyek”. Hallgassuk meg a gyergyószentmiklósiakat is, és lássuk be, hogy a demokráciánk gyenge ahhoz, hogy megvédje a polgárait, és nem lehet a végtelenségig játszadozni a nagy többség türelmével, józanságával. És ha az egyenlőséget tűztük a zászlónkra, az a minimum, hogy meggyászoljuk a szentpéterváriakat is! Vonuljunk szolidárisan az utcára, lepje el a Facebookot az orosz trikolór, hiszen ugyanazok a színek, mint a franciáé, amelyet akkora előszeretettel használtunk nem is olyan régen. Ugyanaz, csak más az iránya és a sorrendje. És ez valamiért elég ahhoz, hogy a viszony más legyen. Én nem hiszem, hogy lehet kettős mérce nélkül élni. Ha robotok lennénk, talán tudnánk, de emberként nem. Viszont hiszem, hogy ha törekszünk a kettős mérce lehető legritkább alkalmazására, akkor azzal kevesebb ellenségeskedést szítunk, és sokkal emberségesebbek leszünk. Oda jutottunk, hogy aki szembe tud nézni magával, az nem tud szembenézni mással. Aki pedig szembe tud nézni mással, annak fáj a tükör. Dicső dolog minél magasabbra repülni, megközelíteni a fényt, a napot, mint Ikarosz. De lássuk be: nekünk is viaszból van a szárnyunk, és végzetes dolog megfeledkezni erről. Kovács Hont Imre