Javában elkezdődött egy újabb esztendő. Elmúltak az ünnepek, s a szilveszter mámorából felébredve újból vissza kellett térni a mindennapokhoz.
Meglepően könnyű volt újra visszarázódni a munkába és tenni a dolgom. Reményteljesen kezdtem az évet és bíztam abban, hogy könnyebb lesz, mint tavaly. De a körülményeket elnézve erre nincs sok esély, hiszen a járványhelyzet továbbra is fennáll, sőt újabb kihívásokat támaszt elénk. Úgy tűnik, hogy az eddig megszokott életünk végérvényesen megváltozott, s ez magával hozott egy olyan következtetést, miszerint olykor-olykor kénytelenek vagyunk alkalmazkodni akkor is, ha kényelmetlen.
Egyébiránt 2020 bebizonyította továbbá, hogy ha döcögősen is, de bármilyen helyzetet képesek vagyunk megoldani. Természetesen mindenki a saját életében, a saját dolgait illetően. Szeretjük azt, ami megszokott, hiszen tudjuk, hogy mire számíthatunk. Szeretünk előre tudni mindent és elkerülni a meglepetéseket. Mindenképpen nehéz a dolog, hiszen olyan változások következtek be, amelyek nem voltak ínyünkre. S ahogy minden közhelyesnek ítélt nagy gondolkodó megírta már: minden rosszban meg kell látni a jót. Így tehát én is igyekszem levonni a tanulságokat és elfogadni azt, ami van. 
Sokszor hallani azt is, miszerint törekedni kell a jobbra és a maximalizmusra. De a koronavírus megtanított arra, hogy sokszor meg az segít át a nehézségeken, ha egyszerűen elfogadjuk, ami van, és nem akarunk folyton-folyvást utat törni magunknak. Úgy hiszem, nem a karantén tanított meg arra, hogy néha meg kell állni, hanem a lényünk mélyéről fakadó alkalmazkodó képességünk. A vírushelyzet csak előhozta és megerősítette. Kíváncsian várom, hogy az idei évben mihez kell alkalmazkodni, persze tudom, hogy ezáltal újabb problémákat kell majd megoldani. Nem baj! Ez adja az élet sava-borsát. Szükségünk van arra, hogy átlépjük saját határainkat, hogy megtudhassuk, valójában mire vagyunk képesek, ha a szükség úgy hozza.