Olaszországi kitérőmet a szolidaritás indította, de lassan idejét múlja, mégsem tudom úgy félretenni – bár még sokszor előveszem majd –, hogy ne álljak meg előbb egy-két kedvencemnél. Az egyik ilyen Milánó székesegyháza, egy másik gyerekkori álmom. Milánó (olaszul Milano, lombardul Milan), Lombardia székhelye, Észak-Olaszország legnagyobb, Olaszország második legnagyobb városa, bár lakossága a fővárosénak csak a fele (egymillió-háromszázezernél valamivel több), mégis az ország gazdasági fővárosa is, hisz a csizma legnagyobb, legjelentősebb ipari központja. Ez ellenben még távolról sem elég ahhoz, hogy Milánó vonzó település legyen. Igaz, hogy nagyon kellemes sétálni az utcáin, ahol szépen olvad egybe a régi az újjal, a kellemes parkokból vagy a templomok tornyából csodálatos kilátás nyílik a belvárosra, de a modernségében is elegáns újabb részeire is, üveg és acél felhőkarcolóira és azok virágos-fás erkélyeire. És a séta, ha figyelünk, még valami fontosat megmutat nekünk. Azt, hogy nemcsak a város, hanem az emberei is nagyon elegánsak. Tehetik, hisz belenőnek a látványba, meg tudatba, magukba szívják az anyatejjel a tényt, hogy a divat fővárosában laknak. Persze, lehet(ne) vitázni arról, hogy inkább Milánó vagy mégis inkább Párizs méltó erre a címre, de azt hiszem, kár lenne, mert holtversenyben lennének egymással. Legfeljebb szubjektíven lehet egyiket a másik elé helyezni, és én ezt meg is teszem. Bár Párizsról már milliószor leírtam, hogy az örök szerelmem, mégis mikor a divatról van szó, nálam Milánó viszi el a pálmát. Ez az a hely, ahol szembeszökően elegánsak, stílusosak és ápoltak elsősorban természetesen a nők, ám a férfiak sem maradnak el mögöttük. Míg Párizsban kerestem az utcán mindazt, amit egy híres divatközponttól elvár az ember, és sajnos nem találtam, addig az olasz városban ez keresetlenül is szembejött velem. Az itt alapított világhírű cégek, a Versace, az Armani és a Prada mai napig megőrizték az eleganciát, kreációik nemcsak a kifutókon, hanem a mindennapokban is elbűvölőek. És amit külön tudok értékelni bennük, az az, hogy a bemutatókon sem vonultatnak fel olyan elképesztő ruha-szörnyszülötteket, mint például Párizsban, más kollekciókról nem is beszélve. Milánó tehát világhírét a nem kifejezetten kultúrafüggők körében, de részben a másokéiban is, a divatházainak köszönheti. Ám a művészet szerelmeseinek is valami egészen különlegeset ígér. Itt található ugyanis a világ, vagy legalábbis a keresztény kultúrkör egyik legismertebb, egyben legtöbbet értelmezett és magyarázott festménye – gondoljunk csak Dan Brown regényére és követőire –, Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája. A két évtizedig restaurált festményt ma speciális körülmények között tartják és lehet meglátogatni az újjáépített Santa Maria delle Grazie-kolostor refektóriumában, amelyet a második világháborúban bombatalálat ért. Az a különösen gyönyörködtető és felemelő élmény, amelyre vártam, nem következett be. Nem mintha nem lenne gyönyörű ez a kép, de mégis olyan furcsa hatást keltett bennem. A belépést az előre foglalt időpont ellenére hosszú várakozás, a bejáratnál előbb percekig egy hűtőszobában való vesztegelés előzte meg, majd egy eléggé homályos és hűvös helyiségben szembesültünk végre a fallal, amelyre a mester ezt a csodát festette, amelyben az oktalan kezek – vajon kié voltak és kinek a rendeletére, az talán sosem derül ki – egy ajtót vágtak úgy, hogy az alul a festmény közepét is érintette, kiszelt belőle egy részt. Az áhítat első pillanatai után, amikor végre hozzászoktam a gyenge fényhez és igyekeztem alaposabban szemügyre venni a régóta vágyott freskót, úgy tűnt, hogy azok a nagyon finoman körvonalazott figurák ott a vakolaton inkább a restaurátorok leheletnyi érintésének a nyomai, a színek pedig gyakran az apránként felkunkorodott falból állnak össze. Be kell vallanom, hogy ott állva azt próbáltam eldönteni, kissé döbbenten, és csalódottan is, van-e még legalább egy teljes ecsetvonás, ami eredeti, amelyet tényleg ez a zseniális polihisztor húzott, vagy azok már csak a szemmel láthatóan pattogzó vakolatrétegen vannak, amelyet, ha nem sikerül rögzíteni, akkor azzal együtt el is fognak tűnni. Szomorú volt ezt látni. A nagy kedvencem, a régi álmom azonban más volt. Egy csodálatos, fehér, százharmincöt karcsú, csipkézett toronnyal, megszámlálhatatlan faragott szoborral és vízköpővel díszített meseszép templom, a Szent Péter-bazilika után az ország második legnagyobb székesegyháza, a milánói dóm. Az egyik Visconti herceg uralkodása alatt kezdték építeni 1396-ban, majd többször elkezdve és befejezve, több különböző stílust – gótikust, reneszánszot és neoklasszikust – egyeztetve össze, a huszadik század elején fejezték be végleg. Nem tudom, mikor és hol láttam először. Valószínűleg valamelyik művészettörténeti könyvben, esetleg az iskolában, hisz mi még művészettörténetet is tanultunk annak az időszaknak az utolsó ún. humán osztályában, amely irodalom-, nyelv- és művészetközpontú tárgyak elsajátítását jelentette, és amelynek elnevezése ma már semmit sem mond a nálam fiatalabbaknak. Tény, hogy attól a valamikori első pillantástól a lelkemben maradt, és ott van most is, miután legalább négyszer vagy ötször láttam, végül az igazi pompájában is. Amikor ugyanis megismertem, de másodszorra, harmadszorra is, mindig tatarozták valamelyik részét. Első alkalommal legnagyobb bánatomra az elejét borította állványzat, de még így is lélegzetelállító volt. És arra is emlékszem, hogy szemben állva vele, egy telefonfülkéből hívtam fel szüleimet és mondhattam el édesapámnak, hogy végre itt vagyok és csodálom azt, amit ketten annyiszor néztünk a képeken. És amit ő már nem láthat meg soha. Pedig ő volt az, aki mindig a térképen követte az útjaimat és lélekben a gyermekével bejárta azt, ahova neki nem adatott meg eljutni. Azóta eltűnt a nyilvános telefon onnan, valószínűleg kiszorította a mobil és a városrendezés. Ám helyéről ma is talán a dóm legteljesebb és legimpozánsabb látványa tárul elénk. Az épület kivételességét nem a belseje tetézi – bár csodálatos színes gótikus ablakai, szobrai, festményei szintén különös szépségű világot tárnak elénk – hanem a teteje. Ott sétálni és mászkálni ég és föld között a márvány csodák alkotta sétányokon, amelyek szinte külön kis világot alkotnak, rendkívüli érzés, mint ahogyan az egész együttes, a maga fehér, drapp, rózsaszín keverékéből összeálló színével, kecsesen és összetéveszthetetlenül az időtlen szépség és harmónia szimbóluma.

Albert Ildikó