Idő, ajándékba

Boncina-Székely Szidónia
Becsült olvasási idő: 1 perc

Egy napfényes péntek délutánon figyelmetlenségem miatt másfél órával korábban érkeztem meg egy rendezvény helyszínére. Az első reakcióm a felháborodás volt, haragudtam saját magamra a figyelmetlenségem miatt, aztán vettem egy mély levegőt és elindultam a közeli erdő felé. Úgy döntöttem, hogy bosszankodás helyett énidőként fogom fel ezt az üres órát és megpróbálom úgy megélni, mintha ajándékba kaptam volna.
Időmenedzsment – sokszor halljuk ezt a fogalmat az utóbbi években, hiszen rohanó mindennapjaink egyik legnagyobb kérdése: hogyan osszuk be az időnket? Nagyon sok előadás, ismeretterjesztő anyag és könyv elérhető a világhálón, ami azt bizonyítja, hogy a piaci rés hatalmas, mindenki szeretne hatékonyan, észszerűen bánni az idejével.
Bár mindenkinek huszonnégy óra áll rendelkezésére, munkánktól, beállítottságunktól, életszemléletünktől, korunktól függően teljesen másképp bánunk az idővel. Hogyha kötött munkaidőben dolgozunk, a nyolc óra leteltével hirtelen azt sem tudjuk, mihez kezdjünk a rengeteg teendővel, háztartási munkával, tanulással, másodállással, gyermekneveléssel – kinek, ami jut.
Amikor rugalmas munkaidőben dolgozunk, hajlamosak vagyunk azt képzelni az elején – a környezetünk pedig mindvégig –, hogy ilyen esetben az időnk urai vagyunk. Ez tévedés, hiszen sokkal tudatosabban, nagyobb odafigyeléssel kell tervezni, hogy ne a munka uralja a teljes napunkat, s tudjunk mit kezdeni a ténnyel, hogy bármikor borulhat az egész napirend egy váratlan esemény miatt. Azt gondolnánk, hogy gyermekként a legkönnyebb barátságban lenni az idővel, hiszen ők nem abban a megközelítésben viszonyulnak hozzá, mint mi, felnőttek, de a felgyorsult hétköznapok őket sem kímélik. A rengeteg tanulnivaló, a különórák sora értékes perceket rabol a gyermekkor gondtalanságából, végtelen idejéből…
Használjuk, kihasználjuk, próbálunk elcsípni belőle egy darabot és máshová tenni, haragszunk rá olykor, ha várakozni kell, bosszankodunk az értékes percek miatt, s ha gyorsan elmúlnak, időt fordítunk az elgyászolásukra. Mi lenne, ha olykor meg is élnénk, a maga teljességében, s néhány percig a jelenben örülnénk annak, ami megadatott?